alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

De olvastam. Az órák és a napok egyre csak teltek, így olvastam.
Az ötödik emeleti szobában szerettem olvasni. Volt ott egy régi
kanapé, amit az egyik ablakhoz húztam. Órákig ültem ott, néha
olvastam, néha az embertömeget néztem lent, útban a metróállomás
felé, vagy bevásárlás közben, a velem korabeli embereket iskolába
menni vagy lógni. Úgy éreztem, mindent tudok róluk.
De olvastam Quasimodóról is, a púposról, aki a Notre Dame-i
székesegyházban élt. Tudtam, miért ajánlotta Will a könyvet, persze,
hiszen Quasimodo olyan volt, mint én, bezárva valahol. És az ötödik
emeleti szobámban, ügyelve a városra, úgy éreztem magam, mint ő.
Quasimodo figyelte a párizsiakat és a gyönyörű cigánylányt,
Esmeraldát, aki messze alant táncolt. Én Brooklynt figyeltem.
– Az a szerző, Victor Hugo, biztosan egy igen szórakoztató fickó
volt – mondtam Willnek az egyik tanári beszélgetésünkön. – Azt
hiszem, szívesen láttam volna egy buliban.
Szarkasztikus voltam. A könyv teljesen lehangoló volt, mintha a
szerző gyűlölte volna az embereket.
– Igazából felforgató volt – mondta Will.
– Miért? Mert a papból csinált rossz fiút, és a csúnya volt a jó
srác?
– Egyrészt. Látod, elég okos vagy hozzá, hogy végigolvasd ezt a
hosszú könyvet.
– Ez nem egy nehéz könyv. – Tudtam, hogy mit próbált Will tenni
–, hogy megerősítsen, hogy keményebben próbálkozzam. Ennek
ellenére, úgy éreztem, mosolygok. Soha nem tartottam magam
okosnak. Néhány tanárom azt mondta, az vagyok, de soha nem
kaptam jó jegyeket, mivel nem „produkáltam magam”, ahogy a
tanárok mondják, csak hogy bajba kerülj a szüleidnél. De talán mégis
igaz volt. Gondoltam, talán azzal, hogy csúnya vagyok, okosabb
lettem. Will azt mondta, hogy ha valaki vak, a többi érzéke – mint a
hallás és a szaglás – erősebbé válik, hogy ellensúlyozza. Okosabbá
válhatok, hogy ellensúlyozzam a csúfságomat?
Általában reggel olvastam, és délután beszélgettünk. Will felszólt
nekem olyan tizenegy körül.
80