alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

tudtam. Néztem a korai közlekedést a város halvány fényeiben. Nem
volt hideg. Délben, a gyenge havazás miatt latyak lett, de hamarosan
hideg lesz és Karácsony, és annyira várom.
Magda és Will az ülésen aludtak a másik oldalon. A sofőr
görcsölt, mikor meglátta Pilotot. – Ő egy segítő kutya – magyarázta
Will. – Ez azt jelenti, hogy nem teszi fel a fenekét az ülésekre? –
Elfojtottam nevettem.
Ismét bedouinnak öltöztem, de most, a fallal köztem és a sofőr
között, levettem az álruhámat. Megsimogattam Lindy haját.
– Elmondod nekünk, hová megyünk? – kérdezte, mikor elhagytuk
a Holland-alagutat.
Elkezdtem. – Nem tudtam, hogy ébren vagy. – Kivettem a kezem
a hajából.
– Semmi baj. Aranyos. – Tudja, hogy szeretem?
– Láttad valaha a napfelkeltét? – mutattam keletre, ahol egy pár
vörös csík vágott keresztül az épületeken.
– Gyönyörű – mondta. – Elhagyjuk a várost?
– Igen. – Igen, szerelmem. – Soha nem tettem korábban. El tudod
ezt hinni? – Nem kérdezte meg újra, hová megyünk, csak
összekuporodott a párnán, amit neki hoztam és visszaaludt. Néztem
őt a félhomályban. Lassan mentünk északra, de még így is, nem akart
kiugrani. Nem akart elhagyni. Mikor elértük a George Washingtonhidat,
elaludtam.
Akkor ébredtem fel, mikor csaknem kilenc volt Északon. Hó
borította hegyek magasodtak a távolban. Lindy kinézett az ablakon.
– Sajnálom, nem állhatunk meg reggelizni – mondtam neki. – De
nem kell elkezdeni pánikolni. Magda csomagolt kenyeret, meg
ilyesmiket.
Lindy megrázta a fejét. – Nézd azokat a dombokat. – Olyan, mint
a film – A muzsika hangja.
– Azok hegyek igazából, és sokkal közelebb megyünk.
– Komolyan? Még mindig az Egyesült Államokban vagyunk?
Nevettem. – New Yorkban vagyunk, ha elhiszed. Elviszlek, hogy
lásd a havat, Lindy – valódi havat, nem a szürke latyakot az út
szélén. És ahová megyünk, kimehetünk és belehempereghetünk.
172