alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

egy csapat varjú, végigültek a tető egyik oldalán, fekete és zöld és
lila a felkelő napban.
– Kyle, jó látni téged.
– Adrian. Jobban szeretem az Adriant.
– Én is, igazából. Illik hozzád. – Odalépett Lindyhez. Vagy
inkább, lebegett. Úgy tűnt, szinte repül. – És Lindy, mi nem
találkoztunk, de Kendra vagyok.
– Kendra, a…
Elmondtam Lindynek mindent Kendráról, míg a rendőrségen
vártunk éjjel.
– Mond csak – mondta Kendra. – A boszorkány. Tudom, hogy az
vagyok. Vannak, akik gonosz boszorkánynak szeretnének hívni. Én
vagyok a felelős az Adrianon lévő varázslatért.
– És büszke vagy rá?
– Egy kicsit. Jobb ember, mint mikor kezdte.
Lindy nem látszott biztosnak, de bólintott, tudván, hogy igaz volt.
– De el kell ismernem, korábbi varázslataim nem voltak sikeresek.
Fiatal koromban többnyire impulzív voltam – valakit békává
változtattam, kérdéseket később. Egy másik boszorkány talált rám,
azt mondta, hogy gyakran használjam az erőmet, felhívta a
figyelmemet a boszorkányságra és a nagy salemi
boszorkányüldözésre. Büntetésképp New Yorkba küldtek dolgozni,
mint szolgát. Azt mondták, ne használjam az erőmet többé.
– De használtad – találtam ki.
Bólintott. – Megtettem, mert egy olyan tinédzserfiú otthonába
kerültem, aki annyira szörnyű és érzéketlen volt, hogy úgy éreztem,
meg kell tanítanom. Varázsigét mondtam.
– Nagyszerű, köszi.
Mellette Lindy megszorította a kezem.
– A többi boszorkány felháborodott. Elmondtam a varázsigét –
egy nagy, nyilvánvalóan sikerült a végén egy olyan eseményt,
mint… oh, mondták, a szörny elszabadult a New York-i metró
rendszerben. Amiatt aggódtak különösen, hogy egy hírbemondó fiát
választottam áldozatul.
– Igen, szívás lehetett neked.
212