alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

utcákon sétált éjszaka? Ő volt. De ahogy a szemem jobban fókuszált,
láttam, hogy nincs egyedül. Egy sötét alak sétált vele. A karját
tartotta és egy bedeszkázott épületben kényszerítette fel a lépcsőn.
Most már futottam, nem gondolkodva, az utcára. Nem volt taxi a
láthatáron, tudtam, hogy senki sem venne fel engem. Szóval a metró
állomás felé rohantam, amit gyakran láttam, de nem mentem oda egy
éve, még mindig fogtam a tükröt. Az utca világos volt a holdfény és
az utcalámpák miatt, és azt gondoltam elkéstem, keresztültolakodtam
az embertömegen az ellenkező irányba a járdán.
– Mi volt ez? – kiáltotta valaki, és utánam nézett, de csak egy árny
voltam a távolban. Futottam, futottam olyan gyorsan a hang után, az
egyetlen személy a földön, aki a nevemet hívta úgy, hogy
meghallottam azt.
Nem törődtem vele, hogy felvegyem a kabátomat, így csak egy
farmer és egy póló volt rajtam, semmivel sem takartam el magam.
Futottam le az utcán, egy szörny a világon. Talán azt gondolták,
hogy jelmez. Voltak furcsa dolgok a városban. De futottam, és valaki
sikított, valaki mutogatott. Mentem tovább, és végül eltűntem a föld
alatt.
Ennek kellett volna a végének lennie. A csúcsforgalom hosszú
volt, és a metró általában nem volt zsúfolt késő nyári éjszakákon. A
forgóajtóhoz ugrottam. Szerencsés voltam – a vonat ott volt. A vonat
ott volt. Üresnek kellene lennie, de volt néhány Mets rajongó
hazafelé úton a játékról.
Keresztülzuhantam az ajtókon, és egy raj ember volt ott, tömeg,
minden ülésen ültek, szülők a gyerekek körében, emberek
kapaszkodtak a fémpántokba, az üléstámlára támaszkodva. Azt
gondoltam talán elrejtőzhetnék a tömegben. Próbáltam elkeveredni a
többiekkel.
Aztán sikolyt hallottam.
– Egy szörnyeteg!
Egy kisfiú volt, arcát megbénította a félelem.
– Próbálj aludni, édesem. – Az anyja megveregette a hátát.
– De, anyu, nem! Ez egy szörnyeteg.
– Oh, ne legyél buta, drága. Nincs olyan dolog, mint –
194