alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

futottam – nem, ugrottam. Igen, ugrottam, mint egy állat négylábon
fel és hirtelen üres léptekkel az utcára.
Kint a levegő csendes volt. Ez nem tart sokáig. Levettem, még
mindig négylábon, mert ez volt a leggyorsabb, legbiztonságosabb
mód. Volt néhány ember azokon az utcákon abban az órában, közel
éjfélhez. De még a kemény kinézetű banda tagjai szétváltak, engem
látva.
Nem volt tükör, hogy vezessen, csak a memória, a memória és az
állati ösztön. Emlékeztem, hol volt Lindy. Emlékeztem a sikolyaira.
Hallottam őket újra a fülemben. Követtem őket. Egy tömb. Egy
másik. Még mindig éreztem, mintha üldöznének. Nem számított.
Senki sem tudott elkapni. Követtem Lindy sikolyait keresztül a
sikátoron és a mellékutcában, fel a lépcsőn, és be a szobába.
Ott volt, hogy én megálltam.
197