alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

ámulnak az emberek. És tavasszal. Visszamegyek a városba, és a
virágaimmal leszek áprilisban. Visszajössz megnézni azután?
Bizonytalanul nézett, de egy pillanat múlva azt mondta, – Igen.
Igazad van. Meglátogatlak. De hiányozni fogsz, Adrian. Hiányozni
fog az együtt töltött idő. Ezek a hónapok… Te vagy a legigazibb
barátom, aki valaha volt.
Barát. A szó úgy ütött meg, mint a fejsze, amit a gyújtós
feldarabolásához használtam. Barát. Ez a legtöbb, amit lehetünk.
De aztán, igazam volt, hogy elengedjem. A barátság nem volt elég
jó, hogy megtörje a varázslatot. Mégis, vágytam a barátságra,
legalább is.
– Menned kell. Holnap. Hívok taxit, ami kivisz a buszállomásra.
Éjszakára otthon leszel. De kérlek… – Máshová néztem róla.
– Mi az, Adrian?
– Nem kell megvárnod, hogy elköszönj holnap. Ha lejössz
elköszönni, talán nem tudlak elengedni.
– Nem kell mennem. – A kellemes tűzre nézett. – Ha ez
boldogtalanná tesz, nem megyek.
– Nem. Önző lenne tőlem, itt tartani téged. Menj az apádhoz.
– Nem önzőség. Kedvesebb vagy hozzám, mint bárki más, akit
ismertem. – Megragadta a kezemet, az undorító karmos mancsomat.
Láttam a szemét könnybe lábadni.
– Akkor kedves lesz tőlem gyorsan elengedni. Ez az, amit akarok.
– Elhúztam a kezem – gyengéden – az érintésétől.
Találkozott a szemünk, mondani akartam valamit, aztán bólintott
és elfutott a szobából.
Mikor megtette, kisétáltam a hóba. Csak egy farmer és póló volt
rajtam, és az idő zord volt, olyan zord, hogy a hideg rázta a
csontjaimat egy pillanatra, még az extra szigetelésemet. Nem
érdekelt.
Fázni akartam, mert lenne érzés, valami más, mint a hirtelen
üresség és veszteség. Felnéztem, várva a fényre Lindy szobájában
felettem. Néztem a sötét árnyékát, ami kirajzolódott a függönyön,
körbejárt a szobában. Az ablaka volt az egyetlen fényfolt a sötét
éjszakában, csont-hideg éjszakában. Magasabbra néztem, a holdat
184