alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

Ez egy annyira más univerzum volt. Az apám elment és talált –
vagy nagy valószínűséggel a titkárnője talált – egy vak tanárt, így az
nem láthatta, milyen csúnya vagyok.
– Ó, hűha, sajnálom! Ez… ez a te kutyád? Itt fog élni? És te? –
Még soha nem találkoztam vak emberrel ezelőtt, bár láttam őket
aluljárókban.
– Igen – Will intett a kutya felé. – Ő Pilot. Mindketten itt fogunk
lakni. Az apád keményen alkudozik.
– Le merem fogadni. Mit mondott neked rólam? Elnézést. Le
akarsz ülni? – megfogtam a karját.
Elrántotta. – Kérlek, ne tedd ezt!
– Sajnálom. Csak segíteni próbáltam.
– Ne fogd meg az embereket! Örülnél, ha én megfognálak? Ha
szeretnél segítséget nyújtani, kérdezd meg, hogy az illetőnek van-e rá
szüksége.
– Oké, oké, bocs. – Nem indult valami túl jól a dolog. De ki
kellett jönnöm ezzel a fickóval. – Kérsz segítséget?
– Köszönöm, nem. El tudom intézni.
A botja segítségével, amit eddig nem vettem észre, megkerülte a
kanapét és leült. A kutya továbbra is ellenségesen méregetett, mintha
egyfajta állatnak tartott volna, ami megtámadhatja a gazdáját. Még
egyszer mordult egy mélyet.
– Ő mutatja meg, merre menj? – kérdeztem. Nem féltem. Tudtam,
hogy ha megharap, simán meggyógyulnék. Lehajoltam, és egyenesen
a kutya szemébe néztem. Rendben van, gondoltam. A kutya leült,
majd lefeküdt. Rám meredt, de befejezte a morgást.
– Nem igazán. Eligazodok magam is, de ha éppen készülök
lesétálni egy lépcsőn, megáll.
– Soha nem volt kutyám – mondtam, arra gondolva, milyen
hülyén hangzott, miután kimondtam. Szegény kis kifosztott New
York-i kölyök.
– Őt sem kapod meg. Ő az enyém.
– Értem. – Második pofon. – Nyugi! – A Willel szemközti székre
ültem le. A kutya továbbra is engem nézett, de a tekintete
76