alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

Én igen. Lenyűgözött most. – Mit mondanának a barátaid, ha
meglátnak egy olyannal, mint én ott?
– Nincsenek barátaim. – Mosolygott. – De biztos vagyok, hogy
egyes szülőknek a SZTM 3 -ben volnának problémái veled.
Nevettem, ezt elképzelve. Természetesen, ismertem a szülőket,
akikről beszélt – természetesen senki sem hozható velem
kapcsolatba, de voltak ott szülők, akik elmentek az összes SZTM
gyűlésre és felajánlották segítségüket az iskolának, és csak általában
szóltak bele a dolgokba. Érdekelte őket. Segítettem összegyűjteni a
könyveit. – Nem akarok semmilyen szörnyet az iskolába a
gyerekeimmel! Ez lenne, amit mondanának a SZTM gyűlésen. Pénzt
fizetek az iskolának. Ne engedjenek ide bajkeverőket.
Nevetett. – Pontosan. – Az asztalon hagyta a könyveit és az
üvegház felé indult. Napi rutinunkká vált. Aztán keresztülsétáltunk
az üvegházon, és segített nekem a locsolásban és más munkákban.
– Újrakezdhetnénk a tanulást idekint most, jó lenne – mondtam.
– Szeretném.
– Kérsz virágot? – kérdeztem tőle minden nap. Ha a virágok a
szobájában elszáradtak, szedtünk néhányat. Ez volt az egyetlen
ajándék, amit adhattam neki, az egyetlen, amit akart tőlem. Kínáltam
neki más ajándékokat. De mindig nemet mondott.
– Igen, kérek. Ha nem fogod hiányolni őket.
– Hiányozni fognak. De boldoggá tesz, hogy nekem adhatom
őket, Lindy, hogy valakinek odaadhatom őket.
Mosolygott. – Megértem, Adrian. – Megálltunk egy fehér tearózsa
előtt. – Tudom, milyen magányosnak lenni. Magányos voltam egész
életemben, amíg… – Megállt.
– Amíg mi? – kérdeztem.
– Semmi. Elfelejtettem mit akartam mondani.
Mosolyogtam. – Rendben. Milyen színűt szeretnél most? Azt
hiszem, utoljára piros volt, de a pirosak nem az utolsók, ugye?
Előrehajolt, megérintve a fehér rózsát. – Tudod, kaptam egy
összetört csokrot ebből egy srácról az iskolámban egyszer.
3 SZTM: Szülő – Tanár Munkaközösség
164