alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

emberekében – majd visszamentem a saját lakrészembe, és kinéztem
az üvegezett ajtón a kertbe, a kerítésre. Amíg nézelődtem, Magda
besétált.
– Kopoghatnál – mondtam.
– Ó, elnézést – aztán elkezdett csipogni, mint egy spanyol mókus.
– Tetszik szobája, Mr. Kyle? Én csinálni Önnek – egy jó, vidám
szoba.
– Hol az apám?
Megnézte az óráját. – Dolgoz. Nemsoká hírek.
– Nem – mondtam. – Úgy értem, hol szállt meg? Hol a szobája?
Az emeleten?
– Nem – Magda befejezte a csipogást. – Nem, Mr. Kyle. Nem
emelet, ott lenni én.
– Úgy értem, mikor jön vissza.
Magda lenézett. – Maradok veled, Mr. Kyle. Sajnálom.
– Nem, úgy értem...
Akkor megértettem. Maradok. Apának nem volt szobája, mert
nem lakott itt. Ő nem költözött Brooklynba, csak én. És Magda az új
gyámom. A felügyelőm. Csak mi ketten, örökké, míg apa egy boldog
„Kyle-mentes” életet élt. Körülnéztem a tükör nélküli, ablaktalan,
végtelen falakon (az összes vidám színűre volt festve – a nappaliban
piros volt, az én szobámban smaragd). Vajon le tudnának nyelni
engem, hogy semmi más ne maradjon, csak az emléke egy helyes
fickónak, aki eltűnt? Lehetnék az a sulibeli fickó, aki balesetben halt
meg hetedikben? Mindenki sírt, de mostanra már elfelejtettem a
nevét. Fogadok, hogy már mindenki elfelejtette, ahogy az enyémet is
el fogják.
– Nagyon szép – átsétáltam az éjjeliszekrényhez. – Szóval, hol a
telefon?
Szünet. – Nem.
– Nincs telefon? – Rossz hazudozó volt. – Biztos vagy benne?
– Mr. Kyle…
– Beszélnem kell az apámmal. Csak azt tervezte, hogy… letesz
engem itt örökre, anélkül, hogy elbúcsúzna… DVD-ket vásárolva
nekem. – Végigsöpörtem a kezemmel, elkapva egy polcot, és a
70