alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

Olyan… bosszúsan nézett.
– Mi a… miért vagy így öltözve? Miért nem voltál iskolában?
Persze. Azt hitte jelmez. Bárki így tett volna. Lágyan szólaltam
meg. – Ez az arcom. Apa, nem viselek maszkot. Ez az arcom.
Nézett engem, aztán nevetett. – Ha-ha, Kyle. Nincs időm erre.
Gondolod, hogy vesztegetem a drága idődet? De próbálok legjobb
tudásom szerint nyugodt maradni. Tudom, ha mérges leszek, hörögni
és morogni kezdek, tapodtam a padlót, mint egy ketrecbe zárt állat.
Apám megragadott egy darabot az arcszőrömből és keményen
meghúzta. Kiáltottam, és mielőtt gondolhattam volna, a karmaim
előrelendültek, közel az arcához. Megállítottam magam, ahogy a
karmaim az arcához értek. Bámult rám, pánikkal a szemében.
Elengedte az arcomat és hátrálni kezdett. Istenem, az apám
reszketett.
– Kérlek, – mondta, és láttam, hogy a térde reszketni kezd. Az
ajtónak esett. – Hol van Kyle?
Mit tettél a fiammal? – Mögém nézett, mintha el akarná tolni a
múltat, bejönne, de nem mer. – Mit csináltál? Miért vagy az
otthonomban?
Gyakorlatilag sírt, és én is, néztem őt. De folyamatosan tartottam
a hangom, mikor beszéltem, – Apa, Kyle vagyok. Én vagyok Kyle, a
fiad. Nem ismered meg a hangomat? Csukd be a szemed. Talán
felismered.
Bár mégha ezt is mondtam, a rettenetes gondolat nőtt. Talán nem
tudta. Keveset beszéltünk az elmúlt pár évben. Talán nem tudja
felismerni a hangomat. Kidobna az utcára így, ahogy vagyok, és
hívná a rendőrséget, hogy elrabolták a fiát. Kénytelen lennék
menekülni, a földalatt élni. Városi legendává válnék – egy szörny,
aki New York szennyvíz csatornájában él.
– Apa, kérlek. – Kinyújtottam a kezem, nézze meg, mintha még
lenne ujjlenyomatom, mintha még ugyanolyanok lennének.
Ránéztem. Csukva volt a szeme. – Apa, kérlek, mond, hogy
felismersz. Kérlek.
44