alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

Felnézett. Találkozott a szeme az enyémmel.
Majd egy tucat tekintet volt rajtam.
– Csak egy maszk lehet – mondta az anya.
Mögöttem valami megragadta az arcomat, a fejemet. Húztak
engem. Nincs választás. Ki kellett engednem a karmaimat. Feléjük
fordultam.
És aztán elkezdődött a sikoltozás.
– Szörny!
– Ez egy szörnyeteg!
– Szörny a metróban!
– Hívják a Szállító Felügyeletet!
– Hívják a rendőrséget!
És hamarosan mindenki bekapcsolódott a sikoltozásba, a
sikoltozás miatt bujkáltam két évig.
Testek nyüzsögtek körülöttem, hemzsegtek, hogy elkapjanak,
hogy elmeneküljenek tőlem. Távol tartottam őket a karmaimmal és a
fogaimmal. Mobilok nyíltak ki. Le lennék tartóztatva? Börtönbe
vagy állatkertbe visznek?
Nem történhet meg. Meg kell találnom Lindyt.
Lindy.
Lindynek szüksége volt rám. Körülöttem a sikolyok folytatódtak.
Éreztem, hogy öklök ütik a hátamat. A tükörbe néztem, próbáltam
emlékezetembe vésni az épületet, az utcát, ahol volt, látni a címet. Az
ajtó felé mozdultam. Több sikoly, és testek nyomultam nekem,
forróság a májusi éjszakán.
– Ne egyél meg!
– Jönnek a rendőrök?
– Nem kaptam vonalat. Túl sok hívás egy helyen.
– Ne engedjétek ki! – sikoltotta egy férfihang.
– Viccelsz? Valaki nyomja ki, mielőtt megeszik valakit!
– Igen. Nyomjátok a vágányra.
Álltam, megbénított a félelem a megzavarodott tömeg közepette.
Nem érhet így véget. Nem hallhatok meg, hogy ilyen közel vagyok,
hogy lássam, hogy megvédjem. Engem hívott. Hallottam, őrület,
195