alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

És a sarokban árnyékot láttam, mozgott.
– Nézz ki, Lindy! – mondtam hirtelen megújult erővel. A levegő
szaga hirtelen különös lett, mint a rózsák. De a képzeletem
szüleményének kellett lenni. – Mögötted! – kiáltottam.
Láttam egy férfit. Próbáltam elérni, utána menni és beleharapni,
mint korábban. De az egész testem zsibbadt és bizsergett, nehéz,
mintha már halott lettem volna. Láttam, hogy Lindy a fegyverért
ugrik a földön. Aztán küzdött, két kéz ragadta meg az egy tárgyat.
Lövések, üvegtörés. Aztán az árnyék az ablakhoz futott.
Lindy felém fordult. Ő tartotta a füstölgő fegyvert.
– Adrian? Elindult a sötétségben, mintha nem látna engem. Aztán
a világ fekete volt és forgott. A levegőnek most nehéz rózsa illata
volt. És a kezem alatt éreztem valamit. Rózsaszirmok. Mindenhol ott
voltak, a kezem alatt és a testemen, és még Lindy hajában is. Honnan
jöttek?
– Itt vagyok, szerelmem. – Azt mondtam, szerelmem? Én? De a
testem annyira érzékeny volt, mintha semmi nem fájna többé. Nem
fájt már. Már halott voltam?
Mégis, furcsán nézett rám. Végül megszólalt.
– Kyle Kingsbury? De… hol vagy Adrian?
Rosszul hallottam. – Itt vagyok. De hogy hívtál?
– Kyle Kingsbury, igaz? A Tuttle iskolából. Talán nem emlékszel
rám, de egyszer adtál nekem egy rózsát. – Megállt, jobbra – balra
nézett. – A rózsa… Adrian!
– Lindy… – A szemem elé emeltem a kezem, és egy ember keze
volt. Egy férfi keze. Olyan tökéletes. Megérintettem az arcomat. Egy
férfi arca! – Lindy, én vagyok.
– Nem értem. Hol van a fiú, aki ezelőtt itt volt? A neve Adrian, és
ő volt –
– Csúnya? Visszataszító.
– Nem! Megsebesült. Meg kell találnom! – Az ajtóhoz indult.
– Lindy! – Lábra küzdöttem magam. Az erőm visszatért, és mikor
lenéztem, nem volt vér, nem volt fájdalom. Meggyógyultam minden
módon. Lindy az ajtóhoz futott, és én utána, jobban voltam. Életben
voltam és jól, és kezét az enyémbe kaptam. – Kérlek, várj.
201