alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

– Nem tudok, Kyle. – Nem érted. Volt egy fiú itt és ő volt –
– Én. – Megragadtam a másik kezét. – Én voltam.
– Nem! – Próbált kiszabadulni, de tartottam a kezét. – Nem, ő
nem te vagy.
– Kérlek. – Magam felé húztam. Magasabb voltam, mint Kyle volt
azelőtt, és erősebb. Magamhoz húztam, így nem tudott elmenni.
Küzdött ellenem, ütött és rugdosott. – Kérlek, Lindy, csak hunyd be a
szemed, és tudni fogd, hogy én vagyok az igazi. – Köré fontam
karomat és a másik karomat a szeme elé tettem.
Abban a pillanatban feladta, többnyire. Azt mondtam, – Egy éjjel
villámló vihar volt. Lejöttél, rémüldöztél, popcornt csináltunk – két
zacskóval – és a Herceg menyasszonyát néztük. – Megálltam.
Megfagyott. – Ismered a hangom, Lindy? Mikor a film véget ért,
elaludtál. Felemeltelek, és szobádba vittelek.
Nekem dőlt most, mintha a támogatásomra volna szüksége.
Folytattam. – Felébredtél a sötétben és beszéltél hozzám. Azt
mondtad, a hangom ismerős. Ismerős volt. Én voltam. Kyle. Adrian.
Ugyanazok vagyunk. Mindig emlékezni fogok a napra, mert ez volt
az első alkalom, hogy reméltem, az első alkalom, hogy anélkül
beszéltünk, hogy észrevetted volna a csúnyaságomat, kevesebb
voltam, mint emberi. Az első alkalom, hogy azt gondoltam, tudnál
szeretni.
Felém fordult. – Adrian? De hogyan?
– Varázslat. Egy boszorkány varázslat alá tett – azt mondhatnám,
hogy kegyetlen varázslat, de igazából nem volt az, mert hozzád
vezetett.
– Hogyan tört meg a varázs?
– Varázslat. Varázslat volt, és a varázslatot szerelemnek hívják.
Szeretlek, Lindy. – Odahajoltam és megcsókoltam. Visszacsókolt.
– Adrian!
– Igen. – Nevettem. Nem tudtam segíteni.
– Hazavinnél most? – mondta. – A te otthonodba.
Bólintottam. – Metróval megyünk. – Lenéztem a ruhámra, a túl
nagy szörny ruhámra. – Tudom, kicsit furcsán nézek ki, de talán
senki sem veszi észre.
202