alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

Így gondoltam rá: boszorkány. Általában más szót használtam,
egy szót, ami rímel a boszorkánnyal. De valami a lánnyal, ahogy rám
nézett azokkal a furcsa szemekkel, zöld színnel, amilyet még soha
nem láttam azelőtt, a boszorkány gondolatát hozta fel bennem. A
boszorkány teljesen leírta őt.
Később, a tornateremben láttam újra a boszorkányt. A fedett
futópályán futottunk, de ő nem. Nem öltözött át, de még mindig a
fekete ruhát viselte, mint előtte. Egy padon ült a tetőablak alatt.
Fölötte az ég sötét volt. Esni fog.
– Valakinek meg kellene vele tanítania a leckét. – A szavaira
gondoltam: Most is csúnya vagy, belül, ahol a legjobban számít…
szörnyszívű vagy. Milyen tökéletes szar. – Nem különbözik bárki
mástól. Ha velünk lógna, az lenne. Bárki az lenne.
És a másodikban tudtam, mit kell vele tennem. Felgyorsítottam a
lépteimet. Öt kört kellett tennünk a pálya körül, és általában ezt
kényelmes ütemben tettem ezt, mert ha egyszer befejezted, az Edző
utasít, hogy valami másra. Ez hülyeség volt, hogy tornaórát kell
vennem, mikor benne voltam két iskolai csapatban. De tudtam, hogy
az Edző is tudja, szóval rendszerint kimaradtam belőle. Ha tisztelettel
nézel az Edzőre – olyan fajta nézéssel, hogy eszébe juttatja a csekket,
amit az apád írt alá az atlétikai szövetség pénzgyűjtésére –
megúsztad a dolgot.
Mégha lassan is, befejeztem az utolsó fél körömet, megelőzve a
következő legközelebbi személyt és átvágtam a padhoz, ahol a
boszorkány ült, nézett valamit az ölében.
– Kingsbury! – ordította az Edző. – Ha gondolod, kimehetsz
kosarazni.
Azt mondtam – Rendben van, Edző. – Elindultam, mintha mennék
csinálni, aztán összerezzentem. – Oh, begörcsöltem, szükségem van
rá, hogy kidolgozzam. Mehetek nyújtani? Nem akarok megsérülni.
Beszúrtam ide egy tiszteletteljes pillantást.
– Ó, menj – nevetett az Edző. – Úgyis mérföldekre jársz a többiek
előtt.
Működött.
– Maga egy kincs, Edző!
14