alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

Bólintott. – Azt hitte, nem nagy ügy, de egész életemben még
senki sem adott virágot nekem. Soha. Az egész estét azzal töltöttem,
hogy nézegettem, tenyerem csészéjében ringattam. Még egy kevés
vizet is, hogy tovább tartson. És az illat – metróval mentem haza,
egész idő alatt szagoltam, és összepréseltem egy könyvvel, hogy
örökké emlékezzem rá.
– Még mindig megvan?
Bólintott. – Egy könyvben az emeleten. Magammal hoztam. Azon
a hétfőn meg akartam találni Kyle-t, hogy megköszönjem újra, de
nem volt az iskolában. Megbetegedett a hétvégén, és az év többi
részében hiányzott. Aztán bentlakásos iskolába ment. Soha nem
láttam többé.
Olyan szomorúan nézett, és arra gondoltam, nevettem volna rajta,
ha odajött volna hozzám hétfőn, és megköszönte volna azt a régi,
törött virágot. Az arcába nevettem volna. Először örültem, hogy nem
mentem iskolába azon a hétfőn. Kendra megvédte tőlem.
– Szedünk párat most? – mondtam.
– Szeretem a rózsákat, amiket adsz, Adrian.
– Tényleg?
Bólintott. – Soha nem voltak szép dolgaim. Szomorú leszek, hogy
látom őket meghalni. Mégis. A sárga rózsa bírja a legtovább, de még
ez is túl rövid.
– Ezért építettem ezt az üvegházat, így egész évben nézhetem
őket. Soha nincs tél, még ha hamarosan havas is lesz a föld.
– De szeretem a telet. – Mindjárt Karácsony. Hiányzik, hogy nem
tudok kimenni és megérinteni a havat.
– Sajnálom, Lindy. Bárcsak megadhatnék neked bármit, amit
akarsz.
És nem. Keményen próbáltam a dolgokat tökéletessé tenni neki,
rózsákat vinni neki, és költészetet olvasni. Minden jóképű Kyle
Kingsburynek tennie kell a szerelméért, hogy jóképűen sétálhasson a
földön. Ha csapdába esett volna vele, ha tudta volna, hogy ő volt,
boldog lenne. De csapdába esett itt, velem, rá gondolva. Nem
akartam a régi önmagam lenni, még akkor is, ha tudnék. Élhettem
volna úgy, mint az apám, akinek az életében nincs semmi más, csak a
166