alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

– Azt mondtad, hogy látni akarod az apádat. Később is
megnézhetünk másokat. Akár az elnököt is megnézheted. Láttam őt
az Ovális Irodai mosdóban egyszer.
– Wow, a nemzetbiztonságot fenyegeted. – Vihogott. – Oké.
Következőleg ezt csináljuk. De először – a tükörbe nézett – Látni
akarom az apámat.
A kép ismét megváltozott, ezúttal egy utcasarokra, sötét és
mocskos. Egy drogos feküdt ott, szinte megkülönböztethetetlenül a
többi hajléktalantól New Yorkban. A tükör közel húzódott. A pasi
köhögött, remegett. Betegnek nézett ki.
– Oh, Istenem. – Lindy majdnem sírt. – Mi történt vele? Ide jutott
nélkülem!
Zokogott. Köré fontam a karomat, de ellökött. Tudtam, miért.
Engem hibáztatott. Az én hibám volt, minden az én hibám volt, hogy
visszatartottam.
– El kell menned hozzá – mondtam.
Ahogy kimondtam, vissza akartam nyomni a torkomba a szavakat.
De nem tudtam. Mondhattam volna bármit, hogy megállítsam a
sírását, hogy ne haragudjon rám. Akárhogy is. Erre gondoltam.
– Elmenni hozzá? – Felnézett rám.
– Igen. Holnap reggel. Adok pénzt, és felszállhatsz az első buszra.
– Menni? De… – Abbahagyta a sírást.
– Nem vagy a foglyom. Nem akarlak itt tartani, mert a foglyom
vagy. Azért akarom, hogy maradj, mert… – A tüzet bámultam.
Gyorsabban és fényesebben égett, de tudtam, ha elmegy, ki fog
aludni. – Azt akarom, hogy menj.
– Menni?
– Hozzá. Ő az apád. Gyere vissza, amikor akarsz, ha akarsz – mint
a barátom, nem mint a foglyom. – Én is sírtam, de lassan beszéltem,
hogy tartsam a hangomat. Nem láthatja az arcomon a könnyeket. –
Nem akarlak, mint foglyot. Csak meg kell kérned, hogy mehess.
Most menj.
– De mi van veled?
Jó kérdés volt, egy, amire nem tudtam válaszolni. De muszáj volt.
– Jól leszek. Itt maradok télre. Képes vagyok kimenni, és nem
183