alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

eszélnem. – Mikor apámmal éltem, soha nem akarta tőle, hogy latin
ételeket készítsen.
Csak a hagyományos dolgokat készítette, húst és krumplit. De
mikor itt hagyott minket, nem igazán érdekelt, hogy mit ettem, így
elkezdte ezeket a dolgokat készíteni. Azt hiszem, könnyebb ez neki,
és jobb. – Megálltam a locsogással, próbáltam másra gondolni,
amiről locsoghatok.
De megszólalt. – Hogy érted, hogy mikor itt hagyott titeket? Hol
van az apád most?
– Magdával és Willel élek – mondtam még mindig elfordulva. –
Will az oktatóm. Téged is taníthat, ha akarod.
– Oktató?
– Tanár igazából, azt hiszem. Mióta nem járhatok iskolába,
mert… Mindegy, itthon tanít engem.
– Iskola? De hát, te… hány éves vagy?
– Tizenhat. Annyi, mint te.
Láthattam az arcán a meglepődését, hogy végiggondolja, hogy
egy valami öreg perverz voltam.
Végül azt mondta, – Tizenhat. Akkor hol vannak a szüleid?
Hol vannak a tieid? Egy csónakban voltunk, hasonlóban,
elhagytak a kedves öreg apáink. De nem mondtam ezt. – Hallgass –
mondta Will. Ehelyett azt mondtam, – Az anyám rég elhagyott. És az
apám… nos, nem tudta kezelni, azt, ahogy kinézek. Ő normális.
Bólintott, és szánalom volt a szemében. Nem akartam szánalmat.
Ha szán engem, talán úgy gondolja, hogy szánalmas lény vagyok, aki
próbálja lehúzni őt és kényszeríteni, hogy legyen az enyém, mint Az
Operaház fantomja. Mégis, a szánalom jobb, mint a gyűlölet.
– Hiányzik neked? – kérdezte. – Az apád?
Az igazat mondtam. – Próbálom, hogy ne. Úgy értem, nem
hiányolsz embereket, akiknek nem hiányzol?
Bólintott. – Mikor a dolgok kezdtek igazán rosszak lenni az
apámmal, a nővéreim elköltöztek a batárjaikkal. Igazán mérges
voltam, hogy nem maradtak és tudod, segítettek nekem vele? De még
hiányoznak.
136