alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

– Tudom. De ezt kellett tennem, Lindy. Nem akartam egyedül
lenni többé. Ez az egyetlen –
– Azt hiszed, nem látom ezt? Olyan magányos voltál. Értem.
– Tényleg? – Bólintott, de azt kívántam, ne tegye, szinte, bárcsak
elengedhetném, és azt mondaná, – Nem. Maradok. Nem azért, mert
kényszerítesz, vagy sajnállak, de azért, mert veled akarok lenni. – De
tudtam, hogy nem tudtam és ő nem akart. Csodálkoztam, hogy nem
kéri, hogy elmehessen.
Lehet, hogy nem is akart már többé, hogy boldog volt? Nem
mertem remélni. Mégis, éreztem a parfümjét, a parfümöt, amit soha
nem használt ezelőtt. Talán.
– Adrian, miért vagy te… ilyen?
– Milyen?
– Semmi. – Elfordult. – Sajnálom.
De emlékeztem a fedő sztorimra. – Mindig ilyen voltam. Túl
rémisztő vagyok, hogy rám nézz?
Nem mondott semmit egy percig, nem nézett rám. Egy pillanatra
úgy tűnt, elfelejtettünk lélegezni, és minden összeomlott,
összeomlott.
De végül azt mondta, – Nem.
Újra lélegeztünk.
– A kinézeted nem számít nekem – folytatta. – Már megszoktam.
Nagyon kedves vagy nekem, Adrian.
Bólintottam. – A barátod vagyok.
Fent maradtunk egész délután és nem tanultunk egy kicsit sem. –
Megkérem Willt, hogy holnap később kezdjünk – mondtam
Lindynek. – Van előnyöm.
A nap végén Lindy levette a zöld ruhát, és összehatogatva
visszatette a dobozba. De azon az éjszakán felsurrantam az emeletre
a holdfényben, és titokban magammal vittem a ruhát a földszintre. A
párnám alá tettem.
A parfümjének enyhe illata tisztán érezhető volt az érzékeim
számára, és emlékeztem, hogy olvastam, hogy a szaglás
összeköttetésben van a memóriával. Az arcommal a ruhán aludtam és
161