alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

Nem válaszolt, csak nézte a távoli hegyeket. Minden mérföld vagy
több, tanyát láttunk alatta, néha lóval vagy néhány tehénnel. Egy
kicsivel később azt mondta, – Emberek laknak azokban a házakban?
– Persze.
– Wow. Annyira szerencsések, hogy van tér körülöttük, ahol
mozoghatnak.
Éreztem a szúrást, hogy a hónapok alatt bent tartottam. De
szeretném kárpótolni őt. – Nagyszerű lesz, Lindy.
Egy órával később letértünk a kilences útról és egy ház előtt, a
legjobb ház, azt gondoltam, hóval borított fenyőkkel körülötte. – Ez
az.
– Mi?
– Ahol maradunk.
Tátott szájjal bámulta a havas tetőt és a vörös redőnyöket. A ház
mögött egy hegy volt, ami egy befagyott tóhoz vezetett.
– Ez a tied? – mondta. – Az egész?
– Az apámé, igazából. Voltunk itt párszor, mikor kicsi voltam.
Azelőtt volt, hogy elkezdett úgy viselkedni, mint ha kihagy egy
napot a munkából, lecserélik. Azután, elkezdtem síelni a barátaimmal
a karácsonyi szünet alatt.
Megálltam, nem hittem, hogy meg kellett volna említenem a
síelést a barátaimmal. A szörnyek nem síelnek. A szörnyeknek
nincsenek barátaik, és ha nekem vannak, az kérdéseket vet fel, sokat.
Furcsa volt, mert úgy éreztem, elmondhatok neki mindent,
elmondani dolgokat, amiket nem tudtam senkinek, vagy magamnak.
De nem tudtam igazán elmondani neki semmit.
De Lindy nem vette észre. Már kint is volt az autóból,
keresztülrohant a frissen lapátolt úton a rózsaszín köpenyében és
bolyhos papucsában. – Oh, hogy tud valaki nem visszajönni ebbe a…
csodaországba?
Nevettem, Magda és Will a kocsi előtt botladozott. Pilot úgy tűnt,
kiakadt, mintha rohanni akarna és megugatni a hótorlaszokat. –
Lindy, nem mehetsz ki abban a köpenyben. Nagyon hideg.
– Nem hideg.
– Meleged van a kocsiból. Fagypont alatt van.
173