alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

– Nem kell velem jönnöd. Megnézem magam, ha nem a te
cuccaid.
De mentem. Még akkor is, ha az ötödik emeleti látogatástól
rettegés ülte meg a gyomromat, mint a romlott hús, mentem, mert
vele akartam tölteni az időt.
– Oh nézd. Egy szófa van az ablak mellett.
– Igen, nagyon jó ott ülni és nézni a járókelő embereket. Úgy
értem, annak kellett lennie annak, aki itt élt.
Felmászott az ablakpárkányra, az én ablakülőkém. Szúró
fájdalmat éreztem. Hiányzott neki, hogy kimehessen.
– Oh, igazad van. Láthatod innen az egész utat a metróig. Melyik
állomás ez?
De beszéltem. – Láthatod az embereket leszállni a vonatról
munkába menet, és visszaszállni délután. – Mikor rám nézett, azt
mondtam, – Nem mintha ezt tenném.
– Én sem. Fogadok, egész idő alatt vannak emberek. Láthatod az
egész életüket itt.
Kifelé hajolt, lefelé nézett az utcára. Én őt néztem, a vörös copfja
lelógott a hátán, aranyszínű volt a délutáni napsütésben, a szeplők a
fehér bőrén. Mi volt az üzlet a szeplőkkel? Ott vannak egész idő alatt
vagy csak egyszer? Utoljára, mikor megfigyeltem a szemét,
halványszürke volt, körbe világos szempillákkal. Ilyen féle szemek
voltak, gondoltam, de el tudja bármilyen szem felejteni a
brutalitásomat?
– Mi van a dobozokkal? – mutattam a halom felé a sarokban.
– Oh, igazad van. – De csalódottan nézett.
– Az ablak érdekesebb az ötödiken. Mikor az emberek elindulnak
a munkából. – Rám nézett. Nos, talán itt üldögélek… egyszer vagy
kétszer.
– Oh, értem.
Az első doboz, amit kinyitott, tele volt könyvekkel, és bár csak
több száz könyv volt, nagyon izgatott lett. – Nézd! A kis herceg! Ez
volt a kedvencem ötödikben! – Odamentem mellé megnézni.
Hogyan tudnak a lányok izgatottak lenni egy csomó lom miatt?
155