alex.flinn-beastly.a.szörnyszivü

mint ez. Meg kell találnom őt. Miután megtörtént, élni vagy halni
fogok. Nem fog számítani.
Tudtam, mit kell tennem.
Mikor a vonat remegve megállt, a kijárathoz ugrottam. Egy férfi
próbált az utamba ugrani. Fegyvert kerestem és csak egyet találtam.
A tükör. Magasra emeltem, aztán összezúztam a fején. Hallottam a
tükröt összetörni. Vagy talán a koponyája tört be. Vagy mindkettő.
A vagonban az összes üveg kitört, és az emberek minden irányba
futottak, több sikoly, sikolyok olyan hangosak voltak, hogy
lehetetlen volt emlékezni a csendre, ami az életemben volt sok
hónapig. Hagytam, hogy a tükör leessen a földre, tudva, hogy azzal
az összes esély elment ezzel az egyel, minden esély, hogy újra
lássam Lindyt.
A tömeg megújult, nyüzsögtek körülöttem, és
keresztülfurakodtam rajtuk, kiengedve a hatalmas üvöltést, hogy
szétkergesse őket. És mikor már négykézláb voltam a padlón, abban
a helyzetben voltam a leggyorsabb, legádázabb, futottam a
kijárathoz.
– Nyomjátok a sínekre! – kiáltotta valaki újra.
– Igen! Nyomjátok a szörnyet a sínekre.
Testek, préselés, nyomulnak hozzám, a hőjük és szaguk. Az ajtók
zárva, és a vonat elhúzott, és ők nyomtak engem, nyomtak engem.
Tudtam, ha egyszer a vonat elment, sikerül nekik a sínekre nyomni,
talán ott tartanak engem, míg a rendőrség megérkezik. Vagy a
következő vonat.
Ami teljesen rendben van, ha nem Lindy.
Az összes éjszaka, amit, azzal töltöttem, hogy uraljam a
szörnyszerű dühömet, bevontam a karmaimat és agyaraimat, amik
kint voltak most. Az agyaraim csupaszok voltak. A karmaim
fedetlenek. Keresztülugrottam a tömegen. Nem voltam ember, de egy
oroszlán, egy medve, egy farkas. Szörny voltam. Az ordításom
megrázta az állomást, elfedve minden zajt, a vonatokat, az
embereket. A karmaim hússal találkoztak és a tömeg szétszóródott.
Ha elkapnak, biztosan megölnek. Keresztülnyomultam a tömegen és
196