A régiók Magyarországa II. – Hálózatok és labirintusok - MEK

152
A RÉGIÓK MAGYARORSZÁGA II. HÁLÓZATOK ÉS LABIRINTUSOK
2003: 50). Így nem meglepő, hogy az intézmény a régiók számára is az érdekérvényesítés
fontos csatornáját jelenti. A Bizottság és a régiók kapcsolata más
megközelítésben kölcsönös érdekeltségen alapuló kétoldalú viszony, ahol a Bizottság
elsősorban információt és politikai támogatást vár a régióktól, növelve
ezzel a tagállami kormányzatokkal szembeni önállóságát, a régiók pedig információt,
presztízst és legitimációt remélnek, különösen az olyan érdektörekvések esetében,
melyek nem élvezik a nemzeti kormány támogatását. Mindezek nyomán
az európai régiók és a Bizottság közti kapcsolatok az elmúlt évtizedben érzékelhetően
szorosabbá váltak (Függelék, 5. táblázat). A konzultáció azonban az egyes
szakpolitikai területeken eltérő intenzitású, hiszen a régiók figyelme elsősorban
az őket fokozottan érintő politikákra, így különösen a regionális politikáért, a környezetvédelemért,
a közlekedésért, az energiapolitikáért, a foglalkoztatási ügyekért
és a szociálpolitikáért felelős főigazgatóságok munkájára irányul (ibid: 361;
Huysseune és Jans, 2005: 61–62).
A Bizottsággal fenntartott kapcsolatok értékét illetően gyakran említett érv,
hogy a sikeres érdekérvényesítés kulcsa a döntéshozatali folyamat korai szakaszába
való bekapcsolódás. Ez még akkor is így van, ha érdemes megfogadnunk
Rinus van Schendelen figyelmeztetését, miszerint a minél korábbi fellépésnél
fontosabb a megfelelő időben való fellépés (van Schendelen, 2003: 231–234). Pascal
Goergen szerint a közösségi döntések tartalmának befolyásolására a legmegfelelőbb
pillanat a bizottsági előterjesztés tervezetének elkészítését megelőzően
a nemzeti és tudományos szakértőkkel folytatott konzultáció, illetve a tervezet
bizottsági apparátuson belüli formálásának szakasza. Ekkor a bekapcsolódásra
mind a konzultatív testületek, mind a Bizottság által szervezett szemináriumok
és konferenciák lehetőséget kínálnak. Amennyiben a döntéshozatali folyamat
ezen a szakaszon túlhalad, akkor általában már csupán az adott területért felelős
uniós biztos – illetve annak kabinetje – megnyerése révén remélhető siker
(Goergen, 2006: 111–114).
Más a helyzet az Európai Parlament esetében. Nem csupán azért, mert a Parlament
mint az „európai polgárok érdekeinek szószólója”, természetes szövetségese
az uniós polgárokhoz közelebb elhelyezkedő regionális szintnek, de azért is,
mert a képviselők országuk, illetve régiójuk érdekeit prioritásként kezelik. Így
van ez a magyar képviselők esetében is. Tabajdi Csaba – a magyar szocialista
delegáció vezetője – szerint „a nemzeti érdek nemhogy elvesztené jelentőségét az
unióban, hanem a nemzeti érdekérvényesítés fő vonatkoztatási pontja és ütközési
terepe éppen az Európai Unió lesz. […] A minőségileg új nemzeti érdekérvényesítés,
Európa-politikai doktrína tehát nem Magyarország nemzeti érdekeinek
feloldódását, hanem azok intézményi keretek közti újrafogalmazását jelenti az
unióban.” Ugyanakkor fontos követelményre hívja fel a figyelmet, amikor hangsúlyozza:
„Az uniós érdekérvényesítés nagy feladata, hogy miként lehet a magyar
érdekeket európai keretben, »Európa nevében« érvényre juttatni. Az európai
uniós érdekérvényesítés legfőbb sajátossága, hogy a nemzeti érdek önmagában,
közvetlenül soha nem érvényesíthető, csak koalícióképzéssel, szövetségek segítségével”
(Tabajdi és Korányi, 2006: 836–837 – kiemelés az eredeti szövegben).
Hasonlóan fogalmaz Szájer József, a magyar néppárti delegáció vezetője is, ami-