A régiók Magyarországa II. – Hálózatok és labirintusok - MEK

SIMON ZOLTÁN: REGIONÁLIS ÉRDEKÉRVÉNYESÍTÉS AZ EURÓPAI UNIÓBNA
159
érdemes külön figyelmet fordítani arra, hogy maguk a régiók mit tartanak a
sikeres érdekérvényesítés alapvető feltételeinek. Ezek közé sorolják a regionális
információforrások kiépítését és összekötését; az állampolgárok bekapcsolását a
döntési folyamatokba; a regionális intézmények és a civil társadalom közti párbeszéd
kialakítását; magas hatékonyságú adminisztratív kapacitások létesítését;
a közösségi információk és kezdeményezések folyamatos figyelemmel követését;
valamint a más régiókkal kialakított kapcsolatok erősítését, az uniós érdekérvényesítés
bevált módszereinek elsajátítása érdekében (Vos et al., 2002: 210–211).
Más megközelítésben Goergen az európai régiók hatékony közösségi érdekérvényesítésének
három nélkülözhetetlen feltételét említi, melyek: brüsszeli képviseleti
iroda létrehozása, a brüsszeli politikai képviselet biztosítása, valamint
részvétel az európai regionális érdekszövetségek és hálózatok tevékenységében
(Goergen, 2006: 137–138).
Rinus van Schendelen szerint a régiók általában kedvező adottságokkal rendelkeznek
a sikeres közösségi érdekérvényesítéshez. Sokan közülük megfelelő
forrásokkal és saját brüsszeli irodával rendelkeznek, valamint rendszeres meghívást
kapnak a közösségi intézmények munkájában való hivatalos vagy félhivatalos
részvételre, általában a szakértői munkacsoportokon vagy a Régiók Bizottságán
keresztül. A legtöbbjük hátországa azonban rosszul szervezett. A hazai
háttér így gyakran lehetetlenné teszi egyértelmű prioritások kijelölését, világos
célok megfogalmazását, valamint a kritikus értékelést. Ezért a regionális érdektörekvések
érvényesítésében a brüsszeli képviselet gyakran magára marad (van
Schendelen, 2003: 197). Ez utóbbiak ugyanakkor egy sajátos „regionális képviseleti
kultúrát” teremtettek, amit továbbadnak az újonnan megjelenő irodáknak
is. Konformizmusukat a depolitizált és technokrata megközelítés és magatartás
jellemzi. Tevékenységük eredményességét nem elsősorban az anyagi feltételek,
sokkal inkább a szervezettség, a körültekintő tervezés, valamint a munkatársak
szakértelme határozza meg (Huysseune és Jans, 2005: 45, 93).
Bár a regionális képviseletek, mint említettem, elutasítják az európai érdekszövetségekkel
és a lobbitevékenységet alkalmazó partikuláris érdekcsoportokkal
való párhuzamba állítást, az általuk alkalmazott érdekérvényesítési módszerek
jelentős átfedést mutatnak ez utóbbiak eljárásaival. Ezek kiváló és részletes
áttekintését adja van Schendelen brüsszeli körökben közkedvelt Machiavelli in
Brussels. The Art of Lobbying the EU című munkája. A regionális érdekérvényesítés
folyamatát több szerző is öt szakaszra bontja: a célok, a releváns információk,
az adekvát stratégia, valamint a megfelelő taktikai eszközök azonosítása,
illetve az utánkövetés szakaszaira (Farnel, 1993; Le Picard et al., 2000; Goergen,
2006: 16–21). Az első szakasz a célok azonosítását jelenti, ami jellemzően a közösségi
szabályozásból fakadó terhek csökkentését, valamely közösségi döntés
hatásainak maximalizálását vagy minimalizálását, a káros hatások forrásainak
azonosítását, az adott szabályozás végrehajtásához kapcsolódó további döntések
felmérését és befolyásolását, valamint a közösségi kezdeményezésekbe való
bekapcsolódást foglalja magában (Goergen, 2006: 16). A második szakaszban
a szükséges információk összegyűjtésére, azok elemzésére, majd – a folyamat
részeseire és azok pozícióira vonatkozó ismeretek birtokában – a megfelelő érv-