„Szentség a hétköznapokban” c - Magyar Schönstatt Család

Ezt láthatjuk Szent Erzsébet életében. Kétségtelenül szerette Istent, hisz szentvolt. De mennyire szerette közben a férjét is, mennyire a szegényeket és a betegeketis. Istenben és Istenért szívélyes-bens´óséges szeretettel szerette ´óket. Királylányés birodalmi grófn´ó létére nem riadt vissza attól, hogy bemenjen a legnyomorúságosabbkunyhókba és ott cselédmunkát végezzen. Kisöpörte a szobát, tisztogatta azágyat, kimosta a sebeket, és saját kezével hordta a kenyeret és egyéb élelmet anélkülöz´ókhöz.A harmónia ellentétét diszharmóniának mondjuk. Vegyünk erre is egypéldát a gyakorlati életb´ól. Abból talán még jobban kit´únik, milyen is ahétköznapok szentjének az Istenhez való harmonikus köt´ódése.Egy anya szívesen jár hétköznap templomba, de mindig éppen akkor megy,amikor a férjének munkába kell indulnia, és a gyerekek az iskolába készül´ódnek.A háztartásban ilyenkor persze minden a feje tetejére áll. Az egyik gyerek nemakar felkelni, a másik kett´ó veszekszik, a negyedik leforrázza magát a kávéval, alegkisebb ordít a kiságyban, a férj pedig ingerülten és rosszkedv´úen reggeli nélkülfut a munkahelyére. Az anya ezalatt imádkozva ül a templomban.Ez a köt´ódés Istenhez teljesen diszharmonikus, mert az emberhez és azalkotáshoz való köt´ódés nagymértékben elsatnyult. Az élet megformálásaelmarad.Egy másik példa: Egy asszony nagyon gyakran mulasztja el a vasárnapi szentmisét;egyszer attól fél, hogy máshit´ú látogatója udvariatlanságnak érezné, ha elmenne,vagy nem tudná magát azalatt kellemesen elfoglalni; másszor, hogy nemtudná ebédig az összes szobát pedáns rendbe hozni és kitakarítani, és ez elrontja akedvét egész vasárnapra. Így talál mindig okot az otthonmaradásra.Hol itt a hiányosság? Kétségtelenül az Istenhez való köt´ódésnél. Aznagyon lemaradt a fejl´ódésben az alkotáshoz és az emberhez való köt´ódéshezviszonyítva. Ez diszharmonikus.3. Istenhez való köt´ódésünknek ezenkívül lelkesnek kell lennie, nemszabad csupán eszmeinek maradnia. Át kell hatnia az akaratunknak és azérzelmünknek is, úgy, hogy kapcsolatunk bens´óségessé váljon, Isten magávalragadjon bennünket.Képzeljünk el egy anyát, ahogy gyermeke bölcs´ójénél áll. Talán az a megfontolásfogja vezetni, amikor gyermekét felveszi, és mindent, amire szüksége van,megad neki, hogy táplálnia kell, nehogy éhen haljon; hogy gyámolítania kell, mertmég nem tud segíteni magán; hogy szeretnie kell, mert benne van a Szentírásban,hogy ez az Isten kívánsága? Ó, dehogy, hisz ez egy rideg, pusztán értelmi, eszmeiés száraz, akarati szeretet lenne, ami nem méltó egy igazi anyához.21