Untitled - European Borderlands

S o n j a V e s e l i n o v i ć - P o é m a o d a á t r a
illatos fészer a fejembe, hadd szikrázzanak a pikkelyek, amelyek színezik a halastavakat, hadd reszkessen
a kimerült kutyák nyálkás nyelve, hadd támadjon mindenki az érzékekre, számolva a szürkeséggel,
amellyel teli töltődtek a koponyák, a szürkeséggel, amely lehetetlenné teszi, hogy megfessen a bolygó,
hogy összegömbölyödjön a hajam alatt, és extázisban törjön ki, az ő tagadhatatlan győzelmében.
A szavak világa leszállási lehetőségek nélküli mély verem, amelynek az összetört test mégis megörül,
stopjel nélkül, uzsonnaszünet nélkül, előre megfontolt szándék nélkül. A leszállás balzsam a zsibbadt
érzékekre, melyek egyszerre verdesni kezdenek az egész testen, mint a források vizei, és egymás után
fölszabadítják az izolált szigeteket. Amíg úszva közelednek, fejkendős asszonyokat látok futni, hogy
találkozzanak egymással, hatalmas, félmeztelen férfiakat látok, akik évek óta nem látott csónakokat
szabadítanak ki a hínárral benőtt öbölből. Gyerekeket nem látok. Mit csináltak egész idő alatt, nem
tudom. Könnyedén összevegyül valamilyen talaj, és ahogy nézem ezt az emberi erőfeszítést, a fenébe
is, azt gondolom, valakinek a hazugsága ez és megint a sajátjaimat csapom be. És meddig tartanak ki a
rozzant csónakok, hogy hordókká váljanak; amíg a férfiak ismét kihullanak asszonyaik emlékezetéből,
mert más nőket látnak más szigeteken? Asszonyaik olyan helyeken állnak, ahol megrepedt a föld, és
ahol könnyen cserélnek gazdát a könnyek. A férfiak keze föladja a magasztos munkát. Ami alá lett ásva,
behegedt – semmit sem hagyhatnak el. Nézem tenyerüket, annyira önállóak, annyi mindent elintéznek,
bármiféle tudás és a test maradéka nélkül, és gyanítom – melyik lenne az a szó, hiszen nem szokták az
írást, amelyet először vetnének papírra. Vajon annak a lénynek a neve lenne, aki elviseli őket, vagy azé,
aki elfáradva az önállóságtól, vacsorával várja? Vajon ez valami új, jó szó lenne? És eléggé hinnének-e
nekem, hogy megőrzésre ideadják?
Hiányoznak a szavak, drága hajósaim, vigyetek önmagamhoz, amíg csapatban vagytok. Nem sokáig
fogok hinni nektek.
44.
Ez a nyár, Marina, a haj bebodorított liánja, amely meglebben az ujjak érintésére, összefonódik, rabul
ejt. A korbács, amellyel fölébresztik a fenevadat, hogy megnemesedjen a lélegzet. A posta hajnali ötkor
elküldi az édes és zihálós értelemmel teli kövér csomagokat – nem szabad megfordulnom, hogy lássam –
próbáltam – eltűntek – nem fordulok meg – örülök, hogy fennmaradnak – és ez a nyár.
Semmiség ez, csak a közömbösség nyoma.
Közömbösen és magányosan, néha ezt szeretném, hogy valaki elolvasson. Betűről betűre, szörcsögve,
mint egy gyerek vagy egy gyöngeelméjű, és így meg is értsen - ahogy az adottság irigy részleteinek
összeegyeztethetetlensége – és a távolságot is, amely valahol mint mondat mutatkozik meg. Az élőlény
birtokos esete, az elhajlítás tudatossága.
Nem számít, tudok vészharangot kongatni, szétdurranni, ha kell, ez a választás csábító nekem, mint
minden más, ez nem tesz kevésbé elveszetté. Nem vagyok szent: ők parázson sütik szívüket, ahogy
rostélyoshoz a hagymát szokás. Nem vagyok szerény: ők a zsebükben markolásszák szívüket izzadt
tenyérrel. Nem vagyok izgalmas, az pláne nem. Ők, hm… nem fontos.
Augusztusban, még augusztusban nevetni kell, teli szájjal, őrülten. Szeptemberben már fejet kell
hajtani és nyöszörögni. A halottakért – középen – könnyet ejteni – jobbra az élőkért – balra magamért.
Októberben teljesen használhatatlannak kell lenni. De novemberben – regényt kell írni. És elfelejteni
a hónapok sorrendjét, mert – valamelyik – decemberben újjászületek. (Mint 1918 decemberében.) Ha
körnek kell lennie, akkor az legyen úgy, ahogy én akarom.
Így van ez Szonyácskánk – folytonos kijárás a körből. Ha körnek kell lenni, akkor adják nekem a
középpontot! Tudatában vagyok, hogy amíg ezt mondom, elviselhetetlenül nevetek, dacosan és
szemtelenül, de mindenképp korlátlanul nevetek. De csak félre akartam vezetni, ahogy másokat is,
több-kevesebb sikerrel; hiába.
Nincs történet, csak az állapot sorrendje. Nem voltam én mindig passzív hősnő. És meglehet, pont
ebben van a trükk. Passzívan győzi le a kört, aktívan megadja magát neki. Ezért az én történetem – az
Ön örökös olvasása. Ezért az én történetem – a nyár meggyilkolása. Ezért végtelenül unalmas nevetni
és sírni.
55.
Újra harang lennék, pörgettyű és nap, decemberben. Lennék újra hiábavalón föláldozott és
rettenetesen gonosz, ötpercenkénti váltásokban, teljesen természetesen, messzi vudu-gombostűktől
üldözött. Lennék a finom kéreg alatt újra, nagyobb szabadságot úgysem képzelhetek. Újra az Öné
lehetnék, ó, Marina, csak az Öné, hogy kijelöljön a szőkéknek és feketéknek, mint a legszerelmesebb
verseket. Régóta késő, minden halálunk ránk ragad, mint a fagyöngy nedve. Mégis igyekszem,
104