Untitled - European Borderlands

V u l e Ž u r i ć - E s k ü v ő C s i r o k i K ö r z e t b e n
116
ő
Esküvo Csiroki Körzetben
A föld, az éj változatlanul a Száva vörös iszapos vizében úszott.
Négynaponta esti órán be kellett járnia a folyóparti őrhelyeket. Az innenső parton sárban gázolt
– a túlpart tele ellenséges katonákkal. Új egyenruháját sehogy sem sikerült annyira elkoszolnia,
hogy belevesszen a településen állomásozó egységbe.
Šabac négyszer cserélt gazdát az utóbbi hónap folyamán, és a törzsi térképeken feltüntetett
nevén, az ott jelzett stratégiai helyzetén túl a városból semmi sem maradt. Csak néhány tébláboló
ágrólszakadt, rengeteg katona, még több rom, melyek között egyetlen valamirevaló mulató
árválkodott, Ruža irányításával.
Maga mögött hagyta a régi török erőd falai között a géppuskásokat, és a torpedókilövő felé
vette az irányt, amelyet egy orosz tengerész, Vologya kezelt. Alighogy rágyújtott, golyó fütyült el
a füle mellett. A földre vetette magát, és miközben nagyokat szippantott, a puskagolyók egész raja
csapódott zümmögve a cserjésbe.
Elnyomta a csikket a sárban, és lekúszott a vízpartra.
„Vologya?!” – súgta, amilyen hangosan csak tudta.
Az orosz visszaintett.
„Van valami, Vologya?” – tudakolta, miközben a víz szélén ücsörögve cigarettára gyújtottak.
„Istennek legyen hála, hadnagy úr, semmi” – mondta az orosz, és felköhögött. „Ha akadt volna
– magyarázta krahácsolás közben –, azt a városban is meghallják.” Sehogy sem csitult a köhögése.
„Ha a torpedó betalál, arról mindenki értesül, kivéve, eltrefelt.”
A továbbra is köhécselő tengerész csontos vállára támaszkodva feltápászkodott.
Akárha szabad ég alatt lennének, a városra pontosan úgy borult az éjszaka.
Az emberek majdhogynem teljesen egykedvűen botorkáltak a törmelékek között, mintha
senkinek nem is hiányoznának a boltok kirakatai. Vinaver doktor házának romjait kedvelte a
legjobban, gyakran „kölcsönzött” belőle regényeket és filozófiai értekezéseket, aztán szép rendben
visszatette az aknatölcsérbe, amelynek helyén azelőtt a doktor könyvtára állt.
Most mehetnékje volt, mindjárt éjfélt üt az óra.
Reménykedett benne, hogy Ruža még mindig szabad, táncba viheti párszor, mielőtt megérkezne
a parancsnok, akiről nyomban, ahogy őt odavezényelték, megsúgták, hogy „a barátja”.
A vidám zeneszó első taktusai akkor értek el hozzá, amikor a fáklyaláng gyönge fényébe lépett,
vállas alakja imbolygó, halovány árnyékot vetett haladtában a házfalakra. A valcer erősödő lüktetése
közepette tapodta a kísértetváros utcáit, a zenét foglyul ejtett osztrák katonák szolgáltatták.
Amikor a kereszteződésbe ért, még csak pár lépés a mulatóig, Ruža kedvenc keringőjének
ütemei ütötték meg a fülét.
De a táncot a lány már a parancsnokkal járta.
A lokál dugig volt. A tisztek és a lányok a fal mellé szorulva ácsorogtak, a tarka tapéta alig
tartotta magát a falon, a falak is düledezőnek hatottak, miközben az ő legfrissebb szerelme egy
pocakos férfi karjaiban lépegetett.
„Megjárta tehát a balkáni háborúkat” – állapította meg a parancsnok, miután előírásosan
tisztelgett és átadta a borítékot a paranccsal, hogy állomáshelye Šabac lesz.
„Igenis, ezredes úr!”
„Nohát – mondta a parancsnok, kedvetlenül leengedve a paksamétát az asztalra –, maga is
láthatja, hogy ez valami egészen más.”
Az arca most még sápadtabb volt az ezredes mucsaiasan kicsattanó ábrázata mellett.
„Megjöttél, Krakov?” – vetette oda neki a mulatóban egy tiszttársa, akivel évfolyamtársak
voltak az akadémián. „Vagy talán – folytatta egy pohár pezsgőt nyújtva felé – késve találtál jönni.”
Fenékig ürítette a poharat, kedve támadt odacsapni a padlóhoz, a falhoz vagy valaki fejéhez, de
aztán visszaadta a főhadnagynak, és sarkon fordult.
A keringő üteme fogva tartotta, nem tudta még szaporábbra venni a lépteit a városparancsnokság
felé tartva, a poszton az őrszemek előírásosan tisztelegtek neki.