Untitled - European Borderlands

Weber jegyzőkönyve
Hetedik fejezet. Róma.
1954. december 5-e van. A pápa néhány emelettel fölöttük – úgy tűnik – haldoklik, vagy
másképpen fogalmazva: Őszentsége egészségi állapotát a vatikáni diplomáciai megfigyelők
másként nem minősíthetik, csakis határozottan kritikusnak. A Vatikán ezt hivatalosan cáfolja.
Weber néhány perc múlva bemutatkozó látogatást tesz Montini érseknél, a rendes egyházi
ügyosztály vezetőjénél, és – Weber reményei szerint – a mondatok közül kihall valamit a pápa
valódi egészségi állapotáról. Weber ugyanis azt tervezi, most megmutatja, mire képes.
Visszaadja a fényképezőgépet, benne a film, rajta az oly amatőr módon készített fényképekkel,
hogy senki sem fog ráismerni benne a fotósra. Az ember csak akkor hagy nyomokat, ha tökéletesen
ért valamihez, ebben Weber biztos.
Felpillant a palazzo homokszín falára, a pápa hálószobájának ablaka félig nyitva áll, látja a
bentről kivilágló fényt. Weber maga elé képzeli Piust, ahogy betegágyában hátát rengeteg puha
huzatú párnával alátámasztva sovány ujjaival beszédet ír, leveleket válaszol meg, aktákat intéz
el, könyveket tanulmányoz, nem lehet lebeszélni róla, Pius, aki a könyvekbe, levelekbe, aktákba
kapaszkodik, és még lázasan is metsző perfekcióval boldogul mindennel, többet olvas össze a
hengermotorról, mint amennyit egy átlagos mérnök tud, a hengerek, dugattyúk, bütyköstengelyek
ide-oda forognak a fejében, csupáncsak, hogy rövid beszélgetést folytasson egy autókonszern
tulajdonosával, Pius, aki azt akarja, hogy mindenhez értsen.
Weber pedig ahhoz ért, hogy észrevétlen legyen. Eszébe jutott-e valaha, hogy egyszer majd erről
lesz felismerhető? Hogy Pius a maga egyhangú perfekciójával esetleg könnyebben megfakul?
A fényképeket legalább senki sem fogja kapcsolatba hozni vele, ezek a pillanatok kitörlődnek
az életéből, nincsenek jegyzőkönyvbe véve, nincsenek rögzítve. Weber biztos benne, hogy ezek
a pillanatok többé már nem lesznek megragadhatók, amint elhagyja a teret, a párocska pedig
megkéri a következő járókelőt, hogy készítsen róluk fényképet a Pantheon előtt, a Colosseum
előtt, a Trevi-kút előtt.
Habár néhány perc múlva már várják, letér az útról, odamegy egy gyümölcsárushoz, akinek a
standja a Szent Péter-tér kolonnádján kívül áll. A kínálat fölé hajol. Egy pillanatra elbizonytalanodik,
miért is vizslatja a narancsot, egy darabot kézbe vesz, az árus már tartja is a papírzacskót, amelybe,
Webert győzködve, az egyik narancsot a másik után pakolja, és felkiált:
– Ah, l’ambasciatore tedesco! Piacere, signore, piacere!
Weber elgondolkodik, hogy tisztázza-e, ő nem éppen a nagykövet, de aztán hallgat, elveszi a
zacskót, fizet.
A lány előtte ül. Jó ég, hány éves lehet? – gondolja Weber – tizennégy, talán tizenöt? Keze, melyet az
asztalra téve összekulcsolt, narancsillatot áraszt.
Narancsillat. Végre képes emlékezni. Mert hiszen Rómában van, Rómában, a Szentszék
követségén. Végre újra Weber vagyok, gondolja Weber.
A lány engesztelhetetlenül nézi a nagy szemével. Kíméletlenül. Szemtelenül. Hisz tizenöt évesen
így még nem tud nézni az ember, Weber biztos ebben, de a lány semmit sem változtat a tartásán, a
pillantásán. Mintha hipnotizálni akarná, gondolja Weber, de nem enged neki. Felüt egy aktát, ide-oda
lapozgat benne és fel sem pillantva kérdezi meg, egyébként miben lehet a segítségére. Lapozgatja a lány
útlevelét, elolvassa a nevét. Grispaldi, Carlotta.
– Vagy Charlotte – szakítja félbe a lány – Carlotta vagy Charlotte, ahogy Ön óhajtja. Az anyám
német.
Ezt sokan állítják mostanában, morogja Weber. Hirtelen minden olasznak van egy német rokona,
legalábbis itt északon.
– Pedig így van – mondja a lány – érdeklődje csak meg Ravensbrückben.
75
N o r a B o s s o n g - W e b e r j e g y z ő k ö n y v e