Untitled - European Borderlands

S c h e i n G á b o r - T i t k o s s z í n h á z
melyben akkor úgyszólván ázott a város, mint valami epeízű, mérges páclében, ez folyt a falakról,
ez adott ízt a testeknek. Ebben a páclében úsztak a szemek, és ebből születtek a gyerekek is,
ezzel telt meg minden torok, ez némított el mindenkit, aki beszélni próbált. És én mégis beszélni
akartam, amihez valami kegyelemfélére lett volna szükségem. És ezt a kegyelemet, nem is tudom
miért, apámtól reméltem, igen, már akkor is tőle, az ő szeretete lett volna az ajándék, amit, úgy
látszik, az idő múltával mégiscsak megköltöttem magamnak, megköltöttem, mint azt a várost,
amelynek egy-, két- és háromszintes polgárházakkal övezett eldugott kis terére váratlanul hírekkel
toppan be valaki.
Emlékszem, mikor biciklizni tanultam, természetesen apám biciklijén, amelyik ugyebár nagy
volt nekem, az utca végén, ahol a Bagolyvár felé kellett elfordulni, nem tudtam, mit tegyek,
fékezzek-e, vagy próbáljak befordulni. A kormány rángatózni kezdett a kezemben, elveszítettem az
egyensúlyomat. A járda túl közel volt, rázuhantam a szélére, eltört a karom. Biztos voltam benne,
hogy el van törve. Kettémetszette a fájdalom. Feltápászkodtam, láttam, hogy a karomon szétnyílt
a hús, folyik belőle a vér. Nem volt nálam semmi, amit rátehettem volna. Remegett a karom,
és nem tudtam még csak tartani sem, mert valahogy haza kellett tolnom apám biciklijét. Úgy
láttam, a biciklinek nincs különösebb baja. Az első lámpa letört, és elgörbült a kormány. Emiatt
nem nyugtalankodtam, inkább attól féltem, mit lesz, ha kiderül, mit tettem magammal, mit fog
szólni anyám. Mintha nem is az enyém, hanem az övé volna a testem. Övé a karom, a lábam, a
nyakam, a fejem. És most szétszedtem és elrontottam, kettétörtem benne valamit. De a fájdalom
az enyém volt. Örültem a fájdalomnak, és annak is, hogy amikor beléptem a kertkapun, nem ő,
hanem apám állt előttem. Ott állt, látta, hogy csupa vér vagyok, és anélkül, hogy bármit kérdezett
volna, lekent egy hatalmas pofont. Akkor sírva fakadtam, nem értettem semmit, de végre sírtam,
volt rá okom.
És ez jó volt. Csorgott a könny a nyakamba. És jó volt, hogy fáj a karom. A fájdalmat mindig
nagyon jól viseltem, a fogorvosok örökké megdicsértek, erre anyám is mindig büszke volt. És jó
volt, hogy egy pofonnal elintéződött minden. Most már anyám sem mondhatott semmit, apám a
pofonnal elébe vágott, némának kellett maradnia, némán kellett elkísérnie az orvoshoz, most már
meg volt bocsátva a kéztörés. Szép kövér gipszet raktak rám, könyékig érőt, mindenki azonnal
látta, mi történt velem. Mosakodni pedig nem tudtam egyedül. Anyám beleállított egy zománcos
lavórba, leszappanozott tetőtől talpig, nekem csak tartanom kellett magam, és arra vigyáznom,
hogy a gipsz ne legyen vizes. A keze gyorsan siklott a hátamon, a hasamon, minden este ugyanígy,
sorban elvette tőlem a vállamat, a csípőmet, a nyakamat, ő mosta meg az ágyékomat is. Durván
csinálta, mintha egy tárgyat mosott volna sietősen. Mégsem ellenkeztem, valahogy jó volt ez is.
Beszereztem a megbocsátást, és ezen érintésének keménysége sem változtathatott.
90
(…)
Azon a reggelen is, amelyen süllyedni kezdtem a kifogyhatatlan belső beszédben, apám intézte
úgy, hogy ne legyek otthon, ne kelljen végignéznem, ahogy leszúrja az ólból kivonszolt, földre
döntött állatot. Azt mondta, szaladjak el a rendőrségre, kérdezzem meg, kérnek-e ebédre májat,
vesét, kell-e nekik belsőség, mert akkor érte küldhetnek valakit egy edénnyel. Az út a rendőrség felé
a Bagolyvár mellett vezetett el. Ott ma iskola áll, földszintes, hosszú, sárga épület sportpályával.
Fiúk rúgják a labdát, egy vékony, alacsony kisfiú áll a kapuban, egyszerre két labda vágódik felé,
a mostani, poliuretánnal bevont, és a régi, háromujjnyi csíkokból összeillesztett, sárgásbarna
bőrlabda. Vágódnak felé, az egyik a bal kapufát érinti, a másik a lába között csúszik be, nem tudja
őket kivédeni. A régi állítólag disznóbőrből készült. Ha nem érné utol egy másik fiú, kipattogna
az úttestre. Az új a kerítésnek csapódik, megzendül tőle a kerítés. Hátul a salakon lányok
ugróiskoláznak. Kockáról kockára kell ugrani oda és vissza, a szabályok semmit sem változtak,
csak a ruhák, kockáról kockára ugrottunk, amikor a Bagolyváron még nem volt semmiféle iskola,
semmilyen épület, csak üres placc volt, nyáron portenger, ősszel sárfürdő.
Azon a reggelen, vasárnap lévén, csupa környékbeli gyerek játszott a Bagolyváron, sápadtak
voltak, vékony csontúak és buták. Máskor nemigen maradtam ott velük összerohangálni a
pornégyszöget. A város anyagát, a vasszagú, száraz levegőt, a felhólyagzott, összetört betont, a
szemetet és a cigarettafüstöt a ritka esők nehéz masszává mosták össze, emlékek és jövő nélkül,
ebből voltak ők is, a Bagolyvár gyerekei. Most mégis ott maradtam velük, pedig belül félelmetes
szorítást éreztem, mert tudtam, hogy olyasmit teszek, amit nem lenne szabad. Nem fogadok szót.
A torkom kiszáradt, mintha most aztán tényleg kifacsartak volna belőlem minden vizet. Én is