Untitled - European Borderlands

Az első emeleti hosszú folyosón, ahol az irodája volt, lóhalálában érte utol a parancsnok
szárnysegédje.
„Az ezredes úrnál kell jelentkeznie holnap reggel nyolc órakor.”
„”Az álomittas szárnysegédet a kérdés megzavarta.
„Hol jelentkezzem nála?”
„Hát az irodájában.”
Már a nyelvén volt, hogy, lesz, ami lesz, kérdez még valamit, de aztán az ellenzőhöz érintette
a kezét, szalutált, és bevonszolta magát az irodájába.
Nem tudta rászánni magát, hogy „hazamenjen”, az épen maradt ritka épületek egyikébe,
amelyet tisztek laktak. Levetette a még mindig inkább tiszta, semmint piszkos köpenyét,
ráhajította a deszkapriccsre, és végignyúlt rajta, szentül hitte, hogy a dühtől, a féltékenységtől és
tehetetlenségtől le sem tudja hunyni a szemét.
Kopogtatásra ébredt, aztán már dörömböltek az ajtón.
Feleszmélt, talpra szökkent, előkapta a pisztolyát, az ablakon át a ködbe meresztette a szemét,
majd óvatosan megnyitotta az ajtót.
„Hadnagy úr!” – nyeldekelt a még álmatagabb szárnysegéd.
„Ki vele!”
„Azt gondoltam... azt gondoltuk...”
„Nem voltál még frontszolgálaton, ugye?” – fogta vallatóra fegyverét visszatéve a
pisztolytáskába.
„Nem voltam, hadnagy úr.”
„Jól sejtettem” – mondta, miközben maga sem tudta, hova akar vele kilyukadni.
„Az ezredes úr várja.”
„Mondja meg neki… ne mondjon semmit. Egy perc, és ott vagyok.”
Jó lett volna kilopakodni az ablakon, leereszkedni az ereszcsatornán, odabújni Ruža mellé, aki,
egyfolytában csak erre tudott gondolni, meztelenül és átmelegedve alszik a paplan alatt.
„Elfogtak tegnap egy katonaszökevényt. Még a korábbi összecsapások alatt hagyta el a harci
állást – mondta az ezredes fel sem emelve a szemét az asztalon előtte heverő papírhalmazról. –
Golyó általi halálra ítélték, maga vezényli a kivégzőosztagot. Vezesse le holnap reggel a töltéshez,
és végezzék ki.”
„Igenis, ezredes úr!” – válaszolta majdnem kiáltva, és összecsapta a sarkát.
Olyan sűrű köd szállt le, hogy egy pillanatra azt hitte, az idő is örökre megáll, de
már a következő gondolata az volt, hogy lemegy Miljko kocsmájába, úgy is tett, és
egy ürmöst rendelt.
Nincs itt helye semmiféle latolgatásnak. Választani kell.
„De hát ez képtelenség! – mondta neki Ruža, amikor kávé mellett, a szalonban
a behúzott vastag függönyök mögött beavatta tervébe. – Az ezeredes nyomban
végez magával, de legalábbis iszonyú büntetéssel sújtja, átvezénylik ki tudja hová,
és többé még ennyit sem láthatjuk egymást.”
„Jogom van magához!”
A nő hallgatott.
„És maga azt akarja…”
„Igen, de...”
„Jöjjön el holnap este, miután...”
Ruža a férfi térdére tette a kezét. A Száva felől egetverő robbanás
hallatszott.
„Uram, teremtőm!” – sikkantott fel Ruža.
„Ne féljen – nyugtatta meg, s felállván felövezte a kardját. – Egy torpedó
most süllyesztett el egy osztrák monitort.”
Aznap éjjel a vízparton kuporogva Vologya mindent részletesen
elmondott. Nem figyelt rá.
„Aztán bumm!” – mondta az orosz, felrezzent gondolataiból, vállon
veregette, felállt és visszindult a városba, útközben a legmegfelelőbb
helyet fürkészve a másnapi főbelövéshez.
A folyosón megint a sarkában loholt a parancsnok szárnysegédje.
„Hadnagy úr, az elítélt ögyilkos lett!”
„Hogyhogy?”
117
V u l e Ž u r i ć - E s k ü v ő C s i r o k i K ö r z e t b e n