Untitled - European Borderlands

XXVIII
Az atlasz
Bal kézzel megpörgetem a kis földgömbömet, a jobb kezemmel a Westermann-féle Világatlaszt
lapozgatom. Távoli utazásokat teszek a szobámban, miközben szemmel követem az ujjamat:
Sivatagokon, tengerszorosokon, hegyvonulatokon siklik végig az ujjam, átszeli a barna-zöld
kontinenseket, a mélykék óceánokat. A formákból, a tarka színekből, a kacskaringós vonalakból
fakad az örömöm, ebből a szédítő pointillizmusból, amit Afrikának vagy éppenséggel Ausztráliának
nevezünk. Pont úgy néz ki, mint egy tölcsér, mint egy pomponos sipka, mint egy erezett-barázdált
szív. Vagy mint egy hátizsák. Rózsaszín és bézs, barna, világos- és sötétzöld. Hol sivatagi, hol trópusi
hangulatom támad, mindig aszerint, hogy a bézsben vagy a sötétzöldben merülök-e el éppen. A
fakéreg mélybarnájától pedig megritkul körülöttem a levegő: Alpok és Himalája. Valami hatalmas
ígéretet hordoznak magukban a végtelennek tetsző kék sávok, tengeri hangulatom támad már a
puszta látványuktól is. Elegendő egy-egy sraffozás, egy-egy színárnyalat, hogy egész tájat idézzen
föl bennem, és mozgásba lendítse a képzeletemet. Megbabonázva bámulom a vonalakat: csillogó
napfényt, imbolygó vitorlákat látok magam előtt, a gleccserek jegét. Megpróbálom megbecsülni a
távolságokat, még mielőtt a tudatomba hatol egy-egy név: Szibéria, Tűzföld, Polinézia. Nem bírok
betelni ezekkel a nevekkel, úgy gyűjtögetem őket, akár a pendülő érmét. Fokváros és Kairó és
Hongkong és Vlagyivosztok és Sydney és Lima és Manila és Athén. A tengerparti városok nevét
jegyzem meg a legkönnyebben, mintha különös kegyben részesítené őket a fekvésük, mintha
valamilyen titokzatos összeköttetésben állnának egymással. Vadul rohanó hajó gyanánt suhan az
ujjam a kékség fölött: Kalkuttából Adenbe. Túlszárnyalja a képzeletemet az álombéli röppenés.
Bizonyos napokon folyóneveket gyűjtök: Nílus, Gangesz, Dnyeper, Jenyiszej, Mississippi,
Eufrátesz, Tigris, Mekong, Jangce, Amazonas, Duna, Rajna, Po, Lena. Máskor hegyóriásokat:
Kilimandzsáró, Nanga Parbat, Rakoposhi, Mount Everest, Batuca, Cerro Bonete, Monte Rosa,
Mont Blanc. Úgy tanulom meg fejből az országneveket, akár a verseket, végtére is világkutató
akarok lenni, nem adom alább. A sugarat így húzom meg: A saját nevemtől az utcáig, onnan tovább
a városig, onnan tovább az országig, onnan tovább a kontinensig (Európáig), aztán – egyetlen
ugrással – az egész világig.
Töretlen kíváncsiság lakozik bennem, és – legalábbis az atlaszom társaságában – töretlen
fölfedezőösztön. A képzeletem pótolja a hiányzó vakmerőséget. A képzelet szárnyain a világ
legfélreesőbb zugaiba is eljuthatok. Üldögélek a könyvem fölött, és a fejemben máris kezdetét
veszi az utazás. A-zo-ri. Szigetcsoport a hatalmas óceánban. Vajon ki fedezte föl? Milyen lehet ott
az élet, a rengeteg víz kellős közepén? Színes bőrűek-e a szigetlakók? Milyen nyelvet beszélnek?
Vajon van-e valami köze az Azorinak az azúrhoz? Miközben így kombinál a fülem, film pereg a belső
szemem előtt, gyorsan és zölden, vulkánokkal és tüzes bennszülöttekkel. Hálóingben üldögélek,
a bennszülöttek viszont a földet túrják, hangoskodva derékon kapják egymást, gerezdekre
vágott virágokat eszegetnek. Egyetlen kórházat sem látok. Vajon légi úton kapnak segítséget?
Ha túlságosan sokáig töröm a fejemet, szédület fog el, elveszettnek érzem magam, és mielőbb
megkeresem az ujjammal a legközelebbi szárazföldet, hogy megszabaduljak a szigetlakóérzéstől.
Inkább köztes megállóknak képzelem a szigeteket, miközben hatalmas ugrásokkal haladok a világ
egyik szögletéből a másik felé. Vesd meg a lábadat, fújd ki magad, aztán gyerünk tovább.
Vannak sziget nélküli tengerek is. Például a Fekete-tenger. Vagy a Kaszpi-tenger. Furcsa, aprócska
tengerek, a nevüktől eltekintve nem tesznek rám különösebb benyomást. A hegyek közelségén
mégis elcsodálkozom: Csaknem közvetlenül a kékséggel határos a fakérget idéző, repedezett barna
szín. Hegyi legelőket képzelek oda, juhokat és hegyszorosokat, sziklákat, végtelen kőgörgeteget,
nyáron is fehérlő, hófödte csúcsokat. Apró patakok csörgedeznek alá a völgybe. Hegyen-völgyön
át. Le a tengerbe.
Smaragdszínű, tintakék, égkék a tenger. A fehér és az acélkék közötti árnyalatokban tündököl
az atlasz lapjain, attól függően, hogy milyen mély. Fellegek, buborékok úszkálnak benne, és teli
van hintve apró számokkal. A számok a mélységet jelölik, a tenger mélységét. Megállapítom, hogy
ugyanolyan mélyek a tengerek, amilyen magasak a hegyek: meghaladhatják akár a 8.000 métert is.
Ettől aztán megint csak elfog a szédülés.
183
I l m a R a k u s a - A z a t l a s z