Untitled - European Borderlands

G o r a n P e t r o v i ć - E g y k i á l l í t á s k é p e i
Kit hol ért a változás, a hozzá legközelebbi képkeret, vagyis ablaknyílás felé fordult. A városi
zsongás még nem ült el, járókelők haladtak el az utcán neonfénytől viaszos arccal, a holdsugarak
az utcai lámpákig szálazódtak, csak itt-ott értek le a járda aszfaltjára. Az államhivatalok kiugró
oromzata alatt menet araszolt. Kicsivel arrébb az áruban dúskáló kirakat vastag üvegén kirajzolódik
az ácsorgók sziluettje. Egy kölyökkutya, pórázát cibálva, bő asztragánbundában tipegő vénasszonyt
vonszol. Zugárus ide-oda sandítva pakolássza portékáját. Egy hosszú lábú, feltűnően lengén öltözött
lány, aki minden lépésével tévedhetetlenül elkerüli a rá váró boldogságot. A buszmegállóban:
megkésett idénymunkások; egy összeölelkezve fagyoskodó fiatal pár; legalább tíz arc nélküli
ember, újságba temetkezve; zeneiskolai hallgató kopott hegedűtokkal a hóna alatt; pelyhedző állú
katona vadonatúj terepszín egyenruhában... Valahonnan beszédült egy apóka, s az útszéli fákra
gyászjelentéseket tűzködött. Valamerről tétova alak érkezett, összes vagyonát cipelve egy spárgával
átkötött kartonkofferben. Amarról kisgyerekkel a karjában fiatal férfi trappolt. Sarkában ijedt képű
nő loholt. A Képtár épületével átellenben parkoló autóhoz léptek, mutogatva és pár szót váltva a
sofőrrel. Futólépésben mentek tovább. A kocsiban ülő ember nyilván nem volt hajlandó felvenni
őket. Meglehetősen barátságtalan látvány, szűrhetjük le a fentiekből.
ÉSZAK
Az ellenkező irányba fordulók, azok, akik a Képtár belső udvarára nyíló ablakon át néztek
ki, egyetlen alakot láthattak: egy elhanyagolt küllemű öregembert, ahogyan a sarokba húzódva
szunnyadozik. Ide nem ért el az utcai világítás, csillagfény szitált zavartalanul. Vigasztaló pászmái
végigcsordultak a szeméthalmokon, egy régóta ott heverő madártetemen, olcsó bor üres flaskáin,
lejárt sorsjegyeken, a sántaiskola krétarajzán, egy felkunkorodó tetejű halkonzerv bádogján, az
összeszáradt ürülék mellett tanyázó patkányon, hat töltényhüvelyen, csikkeken, egy hajlított nyelű
evőkanálon, egy összelapult kosárlabdán, szétszórt szotyolahéjon, a szomszéd épület tűzfalán
egymáson keresztülírva éktelenkedő graffitók alkotta mintázaton: „SZERBIA!”, „Szerelmem,
Misutka, boldog szülinapot”, „Vissza nekünk a királyt...”, „Huhogók!”, „És végül lészen – a
megbotránkozás”, „Söprűnyél jutányosan”, „Csend, rend”, „No comment”, „Pikszi, király vagy!”,
„Mért vinne el a kaszás, ha kertedben zsálya nő?”, „KGS”, „Fiúúúk, ez egy gumigyilkos!”, „Zorica
nagyon adakozó”, „Tizenkét lépéses párt”, „I want you to roll me”...
DÉL, MEGINT
Azok ketten a gyermekkel ott az utcán sehogy, éppen sehogy sem tudnak továbbvergődni. Nem
is sejtve, hogy a Képtárból láthatják, a bal szélső ablakhoz lépett egy középkorú hölgy, nyilván
hogy megnézze magát az üvegében. Arckifejezése szomorkás, a széthúzott száj sem oszlatja el ezt
a benyomást. Hosszasan mered a tükörképére, mintha egy mosolyt próbálna begyakorolni, mely
magamagának szól, vagy egy szerettének, akitől egy egész élet választja el. Az említett pár, a nő
és a férfi meg a lebillenő fejű gyermek, akinek életjelt nem adó testét a férfi magához öleli, már
nem toporzékol, lecövekeltek a járda szélén. Az anya hol felemeli a karját, hol tehetetlenül leereszti.
Senki sem áll meg nekik. Senki. A járművek elsuhannak mellettük. A vakító fényszórók kínos
szemérmetlenséggel pásztáznak az asszony iszonyatán.
NYUGAT
A Képtár nyugati szárnyában a folyó feletti lejtőre néző ablaknál csoportosuló vendégek
vacognak. Nem, az ablaktáblák nincsenek nyitva. A kibámulók mégis lúdbőröznek az éji vízfolyást
övező csupasz nyárfák látványától, amelyekre a szomorúfűzek ágainak kísérteties árnya vetül. Az
embereket félelem környékezi az áramlástól, amely, bár nem látnak oda, mindenfélét magával
sodorva bizonyosan alattomosan hengergeti az időket, múltat és jövőt egybevegyítve, kényérekedvére
dobálva a vízi hullákat, halrajokat, rákokat és homokpadokat, gömbölyíti a köveket,
elmosva lassan a jelen partját.
66 DÉL