Untitled - European Borderlands

társa lesz. Megsimogatta a kutyát, csaholt, hálásan a fűre vizelt, a baromfi udvarból már nem jött
zaj, elültek a tyúkok, Jusztika próbálta elképzelni Márton arcát, hangját, hol élhet, hogyan élhet,
mit csinálhat, milyen a bőre illata. Egy idegen, gondolta megint, és magára nézett, a kezére, az
ünneplő ruhájára, és úgy érezte, ő is egy idegen. Meglepődött, először gondolkodik ilyenformán
magáról, a sorsa felöl. Megunta, fölállt, a merengés, úgy érezte, jót jelent, az ég tágas volt, tiszta,
látszottak a csillagok.
Ángyika és Ábel bácsi kótyagosan várták, Jusztika ijedt, szomorú arca sem rémítette meg őket,
Jusztika úgy érezte, nem figyelnek rá, mintha Istentől tudnák, nem lehet baj. Ábel bácsi töltött egy
pálinkát, és addig tukmálta, míg Jusztika meg nem itta, prüszkölt tőle, fulladt, rövidesen asszony
leszel, mondta Ábel bácsi, bírnod kell az életet. Jusztika kikérte magának, ő még nem döntött,
mérges volt Ábel bácsira, nem mehetnek ennyire a feje fölött a dolgok, még nem döntött, megint
kikérte magának, még nem döntött, ismételgette, még nem döntött. Ábel bácsi mondott volna
valamit, de Jusztika leintette, az öreg hátradőlt, neki mindegy, dohogott, ángyika leültette a
rémült, reménykedő lányt, aki éppen ezt akarta, ezért haragudott, biztatást várt, mert egyedül nem
lehet ekkora dologról dönteni, és Jusztika nem tudta, hogy nem dönthetett a saját életéről, hogy
idegenek, egy furfangos asszony, meg az italos nagybátyja fognak rátukmálni egy idegent, mert ők
mernek dönteni, nekik mindegy. Ezután megkértem ángyikámat, nyilatkozzon nekem. Megmondom
őszintén, tetszeni tetszik ez a szép szál legény, de a szépség nem minden. Ők pedig ismerik, hát mondják
meg, mi a véleményük róla. Attól ne tartsanak, hogy kihasználom őket, mert ha úgy döntök, hogy nem
megyek hozzá, akkor rögtön másnap indulok is Makóra. Ott tárt karokkal várnak. Erre ángyikám és
a nagybátyja is egyhangúlag azt mondták, az én dolgom, miként döntök, ők csak azt tudják mondani,
egyelőre szegény leszek, az biztos, de férjben ennél jobbat nem kaphatok.
Márton, a magányos, türelmetlen, kétségbeesetten feleségre vágyó fiatalember ebben a
pillanatban társra talál, a sötétben dülöngélő sziluett már nem magányos, két ember megy lassan,
komótosan a telep felé. A frigy sietős lesz, de a házasság lassú folyású, meggondoltan élnek, első
gyermekükkel Jusztika elvetél majd, gyermektelenek, mikor Márton a második magyar hadtesttel
a Don mellé megy. Jusztika – aki nehezen viseli a férje által rajongásig szeretett mamát – négy
évig várni fogja haza, idővel minden jel elmarad, két idegen nő, élnek együtt, egymás mellett,
fulladoznak, reménykednek, a másik szemében keresik a reményt. Szűk fél évtizeden át elviselik
majd egymást, közben eltemetik a legkisebb testvért, a később is csak ritkán emlegetett lányt,
ät te ziehen
gehalten aufeinander, an
ich alles in eine einzige ge
Márton húgát, és a mama is megbetegszik. Márton néhány hónapig lesz a fronton, a szétkergetett
magyar sereg katonái gyalogosan vágnak át a keleti sztyeppén, és a fél világot átgyalogoló bakák
között ott lesz ő is, a jövendőbeli nagyapám. A szomszéd városig jut, néhány hónapja ölelte meg
utoljára ifjú aráját, nyolc kilométerre van a szülői háztól, a rövid frontélmény még viszonylag
könnyen feledhető lenne, mikor oroszok fogságába kerül. Az utazás majdnem teljesen retúr lesz,
az ellenséges csapatok kis híján a Donig viszik, négy évig raboskodik ott, a körülmények spártaiak,
ráadásul le kell győznie az ördögi kísértést, elhallgatatnia a reménytelenség vékony fejhangját:
majdnem sikerült hazajutnia. Apám szerint távoli rokonoknál próbált elbújni, de azok nem
nyújtottak menedéket, és ezért fogták le az utcán, de a történetet senki nem erősítette meg, a
nagyapám pedig soha egy szót sem volt hajlandó mondani a két útról és az ott eltöltött négy évről.
Két-három begyakorolt mondatot ismételt el, mikor, mint valami nyomozópalánta, kitartóan
vallattam, de se a fogságról, se a katonalétről nem maradtak anekdoták. Ha a nyomorról esett szó,
a csalánlevest emlegette, ha a szerencséről, egy orvost, aki állítólag a nevét meghallva segített rajta,
mert a név valamiért emlékeket ébresztett benne – ezt a szlávos csengésű, csúnyácska hangsort
mágikus hatással ruházta föl a mese. Öt gyermekük születik majd: Böbe, az ifjabbik Márton,
Ignác, az apám, Marianna és Katalin. Márton szerelmesen szereti majd a gyermekit, és imádja
a nagycsaládot, Jusztika remekül dönt, ennél jobb férjet nem találhatott volna. Hogy a gének
és a távoli jövő bizonyos szempontból megcsalják őket, azt még nem sejtik, és miért is sejtenék.
Áldottnak hitt családnevüket csak Ignác fiuk viszi majd tovább…
45
G r e c s ó K r i s z t i á n - M e l l e t t e m e l f é r s z