Untitled - European Borderlands

V u l e Ž u r i ć - E s k ü v ő C s i r o k i K ö r z e t b e n
„Egy szavát sem értem.”
„Kikéredzkedett nagydolgára, és...”
„Felakasztotta magát?”
A szárnysegéd álmosan csóválta a fejét.
„Nem, hanem, lássa...”
Végül megparancsolta, hogy vezessék a helyszínre.
Elindult a szárnysegéddel, az őrrel, meg azzal az őrrel, aki a reterátra kísérte.
„A kezét nem oldottam ki – magyarázkodott az őr. – Én akartam, hadnagy úr, istenemre, de
szigorú parancsba adták, hogy semmi szín alatt ne oldozzuk el. Bement, én itt megálltam, hogy
elfüstöljek egyet, aztán látom, sehol sincsen. Bemegyek, hát van mit látnom.”
Még mindig látszott a vérfolt.
„Hogy tudta eltörni a saját gerincét?”
„Engedelmével” – mondta a másik őr, a falhoz támasztotta a puskáját, kigombolta a köpenyét,
kibújt belőle, és a szárnysegéd kezébe nyomta. „Ezt vette igénybe – mutatott a padlón egy
kidudorodásra. – Régebben itt is egy fal volt.”
„No jó.”
„És aztán – folytatta az őr, és hanyatt feküdt –, így valahogy.” Hányta-vetette magát a
kidudorodáson. „Érti?”
„Állj fel!”
„Igenis!”
„Nem éri meg a reggelt” – mondta a másik őr.
„Nincs eszméleténél” – tette hozzá a szárnysegéd tüzet adva.
Mindezt elismételte a parancsnok előtt, a szárnysegéd jelenlétében, aki mind laposabbakat
pislogott, a szeme majd leragadt.
„A parancsot végre kell hajtani.” – mondta a parancsnok hűvösen.
„De nem tud megállni a lábán!”
„Akkor vitesse oda hordágyon!”
„Igenis!”
Messze a többiek előtt lépdelt reggel, nem nézve vissza, nem is próbálta meghajtani a hátát,
noha a túlpartról a golyók mind gyakrabban röpködtek.
Odaértek a tegnap kijelölt helyhez, pihenjt vezényelt, és továbbment a folyó mentén. Amikor
félóra elteltével visszaért, a felsorakoztatott raj előtt ott állt a parancsnok.
„Egy kis terepszemle” – mormogta, és csak ekkor vetett egy pillantást arra a szerencsétlenre. A
pokróc alól szakadt, piszkos gyapjúharisnyába bújtatott két lábfej virított elő.
„No és?” – vékony szája szögletén bujkáló mosollyal szegezte neki a kérdést a parancsnok.
„Kivégezzük”
Az ezredes elégedettem pödörte meg bajuszát, ő pedig elrendelte, hogy a hordágyat vigyék a
töltéshez.
„Mit álltok itt?! – förmedt rá az ezredes a négy katonára, akik a hordágyat letették a töltés
tövébe. – Állítsátok fel! Támasszátok ki, ha máshogy nem megy! Találjátok fel magatokat, az istent
belétek!”
Köveket szedtek össze innen-onnan, és feltámogatták a hordágyat a sebesülttel.
„Így, no. Folytassa!”
A hordágy elbillent, és az öngyilkos legurult róla.
„A hétszázát!” – csapott egyet mérgesen az ezredes a töltés felé indulva, ott motyogott valamit,
és a négy hordágyvivőnek megmutatta, hogyan rögzítsék a szerkezetet.
„Most lehet. Olvassa fel az ítéletet!” – harsogta a parancsnok.
Nem jött ki hang a torkán. Csak állt, és a zsibbadt kezében tartott fehér papírra bámult.
„Adja ezt ide! – az ezredes már-már megenyhülten ripakodott rá, kiragadva kezéből a halálos
ítélet végrehajtásáról szóló parancsot. – Holnap reggel jelentkezzen nálam raporton. Hagyja el a
vesztőhelyet!”
Fejében nem maradt hely a két-három perc múltán eldördülő sortűz felfogására.
Úgy ment be a városba, mint ahogy a pestis oson be egy faluba: észrevétlen, de eltökélten, hogy
tervét végrehajtja.
Fordította: Bognár Antal
118 „Még szuszog, de megpróbálta megölni magát!”