Untitled - European Borderlands

I l m a R a k u s a - A z a t l a s z
De nem bírok elszabadulni.
Végigtáncol a tekintetem a domborzati és vízrajzi világtérképen. Alul az Antarktisz gleccserjege:
cikcakkos szegélyt alkotnak a jéghegyek, fehérlenek a kékben. Felül az arktiszi jég és Grönland
csücske. Lapos, elnyújtott a kép, aprócska folt rajta Európa, még a színe sem állapítható meg
egyértelműen. Afrika ellenben sivatagi bézsben pompázik, a közepén mélyzöld folt. Nem akarom
elképzelni a távolságokat. A térkép azt állítja, 750 kilométernek felel meg egyetlen centiméter. A
számok elvontak, hidegen hagynak. Svájc kisebb, mint az ujjbegyem.
Most már elalhatok végre. Hogy hajóutakról, sivatagi vágtákról álmodjam, meg a végeláthatatlan,
csillagos égről. Emitt az Orion, amott a csonka Hold.
Még ma is ugyanazzal a lelkesedéssel böngészem az atlaszokat, az utca- és várostérképeket.
A tájat eltakaró másik táj bontakozik ki a szemem előtt a Pripjet-mocsarak zöld sraffozásából,
a Dnyeszter meg a Bug kék szalagjából, saját koordinátákkal, saját formákkal, saját színekkel.
Belejátszanak ebbe a tájba az egykor hallott mítoszok (a szlávok őshazája, stb.), mesélni kezdenek
a helységnevek (Halics, Brody, Drohobics), mintha elegendő lenne egyszerűen csak kiejteni
őket. Amit aztán valóban (valóban) látok, az egyfajta déja vu: a nyírfaligetek, a sással benőtt
folyópartok, a galíciai dombvidék. Színes parasztházak, körülöttük veteményeskert, kacsaúsztató.
Hagymakupolás templomok, mellettük a temető. Az illatok viszont újak. És mindig meglepő a
tájban fölbukkanó ember.
Ilyen ember vagyok jómagam is. Kiszolgáltatott az utazás pillanatában, a Moszkvából
Csernovic felé zötykölődő expresszvonaton. Igen, kopott, műbőr bevonatú ülésre telepszem,
papír zsebkendővel törölgetem le a háttámláról a több napos porréteget. Döcögve megáll a
szerelvény, aztán elindul újra. Teával kínálnak (nem szamovárban főtt), az ablakok homályosak
a kosztól, a WC kellemetlenül huzatos. Elszalad a szemem előtt a képzeletbeli táj. A földeken
szántó parasztasszonyok. Mezőgazdasági gép sehol. Játékba hozom az időt, jobbra-balra, előrehátra
billeg. Az atlaszom nem említette ezt az időutazást. Sem a fölgyújtott krumpliföldek csípős
szagát.
Megérkezünk Csernovicba. Orosz indulózene harsog a k.u.k.-pompával terpeszkedő
pályaudvar-épület hangosbeszélőjéből, akárcsak a legsötétebb szovjet időkben. Díszlet és szellem
kiáltó ellentmondása. A gettóról már nem is szólva. Üresen ásítoznak a lejtős utcák.
Az aszfaltot fölbontották, mozdulni is alig lehet.
Fájdalmat okoz az utazás. Ezt is elhallgatta előlem az atlaszom. Fizikai és – történetesen
Csernovicban is – lelki erőpróba az utazás. Mert egymásnak ütközik a kővé dermedt történelem
meg a jelen, az elképzelt múlt meg a vigasztalan valóság. És nem marad rés (rés) a kettő között.
Amikor térképet olvasok, akkor semmi dolgom az idővel. Modellt szemlélek, a sűrítettségénél
fogva jelentésteli struktúrát. A jelszerűségénél fogva jelentékenyet. Bármiféle (fizikai)
explorációt megelőz ez az esszencia. A tér kiterjedése a négyzethálós felületen, az atlasz finom
pointillizmusa.
Teljesen más dolog viszont végigtalpalni az utat.
Mégis páratlanul bensőséges a könyvvel folytatott párbeszéd, az expanded minds birodalma.
Semmi mással nem pótolható.
Fordította: Kurdi Imre
184 Aludj már, szól rám Martin.