Untitled - European Borderlands

szappanos víz, aminek tisztává kellett volna mosnia. Az anyja mutatja a fölrepedezett tenyerét
és a lehorzsolt térdét, az apja pedig felgyűri az ingujját, és elé teszi a karját a bőre alatt tekergőző
kidagadt vénáival. Ezek a bizonyítékaik. Töviről hegyire fölsorolják neki a nehéz fizikai munka
összes ellenjavallatát, amelyek szépen elrendeződtek az izmaikban, a csontjaikban és a belső
szerveikben. Hogy a gerincfájdalmaikról ne is beszéljenek. De nincs más választásuk. A pénz lassan
és kelletlenül nődögél. A pénz mindennapos lemondást, áldozatot, túlórázást és koplalást követel.
A pénznek mimózatermészete van. Rengeteg gondoskodást, folyamatos odafigyelést igényel,
súrolást és fényezést, makulátlan ablaküveget, amelyen keresztül kristálytisztán áradhat rá a
napfény, kényelmes körülményeket, amelyek között a növekedésére összpontosíthat. És ők ezért
gürcölnek és gürcölnek és gürcölnek és gürcölnek, egész életükben, csak gürcölnek és gürcölnek és
gürcölnek…
… A SAJÁT JAVUK ELLEN, szakítja őket félbe a leány.
Sőt, a haladás ellen.
Épp ők azok, akik elmélyítik az osztályellentéteket. Ők azok, akik megteremtik a gazdagok
házaiban a csillogást, és túlteljesítik a normát a futószalagjaikon. Ők azok, akik ápolják a pénzt,
amely mások kezében virágzik, míg az ő tenyerükön soha nem nőnek egészséges és termékeny
növények, csak göcsörtös vadhajtások, amelyek jól bírják a rossz életkörülményeket, és amelyek
undorodva megvonják tőlük a termésüket.
Ti magatok vagytok a hibásak, mondja nekik a leányuk.
Haladni kell a korral.
***
A NÉMET TANKOK BEVONULNAK ZÁGRÁBBA.
Vannak erről fényképek is. Az egyiken a német páncélos egység megáll Josip Hertmann és
fia kereskedése előtt. Az összegyűlt zágrábiak csodálkozva nézik a fémtömeget. Hitetlenkedő
asszonyarcok láthatók a háttérben, és zavart férfiarcok az előtérben. Mélyen szemükbe húzták
a kalapjukat, és balonkabátjuk zsebébe süllyesztették a kezüket. Nem csinálnak semmit. Csak
csodálkoznak.
– Tankok…
– Méghozzá igaziak…
Ez ugyanis az az előre beharangozott teketalálat. Letarolták őket. Egyetlen gurítással. Sőt,
egyetlen pillantással. Egyszerűen megjöttek, felszántották az aszfaltot, lenyúzták a házak
vakolatait, és egyetlen kilőtt golyó nélkül behatoltak a városba. És egyszerre valaki elkiáltotta
magát – Halt! –, és minden megállt. A tankfedelek alól gyermekfejek bújtak ki, nyújtózkodtak a
hosszú utazás után, megigazították a sapkájukat, rendbe hozták az egyenruháikat, megvetésre
húzták össze az arcvonásaikat, élesre állították a tekintetüket, és kiszúrták a lányok kezében
tartott léggömböket.
Fel a kezekkel!
Gyerünk! Mire várnak?! Fel a kezekkel!
Csak lassan, hirtelen mozdulatok nélkül. Los!
A vereség hasonlított a köszöntésre. Kihúzták a kezüket a zsebükből, és magasan a levegőbe
emelték.
– Guten Tag. Willkommen.
Aztán lassan, hirtelen mozdulatok nélkül kiléptek a fényképből. De amikor már a látókörön
kívülre kerültek, amikor végre ráfordították a kulcsot az ajtókra, és leengedték a redőnyöket, még
mindig égette őket valami a lapockáik között. Még mindig a célkeresztben álltak, mert a falaik
hirtelen védtelenekké váltak, áttetszőek és vékonyak lettek, mint az újságpapír, amelyen pedig ott
állt fehéren-feketén, hogy épp ma, 1941. április 10-én, egy nappal az Istengyermek föltámadása
előtt föltámadt a Független Horvát Állam is.
Szövetség köttetett. Isten és a horvátok.
Ezekkel a szavakkal.
173
I v a n a S a j k o - A c s a l á d o m t ö r t é n e t e 1 9 4 1 - t o l 1 9 9 1 - i g , é s a r á k ö v e t k e z o k b e n