Untitled - European Borderlands

kilopózok magamból, mint láng a tűzhelyből. Azt gondolom, hogy valamit még kipróbálatlanul is meg
tudok ragadni. A színházban ezért rohantam előre, hogy lássam az arcokat, valami emberi vonást, hogy
valahogyan összeálljak. Mert, gyanítottam, hogy túl az ő kárpitozott székeken elterpesztett fenekükön,
túl a sötétben felejtett, görcsbe rándult özvegyeken, elfekszik hűséges pókom hasteste, és mindannyiukat
behálóz egyetlen mozdulattal. És egy kérdés: most is egyedül vagy? Egyedül vagyok a hatalmas,
teret és öntudatot fölfaló színházzal, amely mégis furcsán terpeszkedik el körülöttem. A mozdulat
lehetetlenségével tükrözöd a kitárult, szétterpesztett lábú özvegyeket, szánalmas pókod hasán, és ez a
kereszt jobban fáj, mint a megmagyarázhatatlan szögek, az összes sarkok fájdalmasan üres anyaméhe.
Kísértet vagy, bizonyára, érthetetlen asszony, aki a komor homályban lépdelt veled. Most, végre,
világosan látsz, csésze, szék, polc nélkül nem tudsz segíteni testeden. Elment, és ezzel megvékonyodott
a rőt gyomor hangja, amelyen kívül nincs semmi. És száj földdel teli, a szamócák töpörödöttek a meleg,
tejfehér víztől, az ismeretlen képei ők, amelyek olykor-olykor az álomban jelennek meg, de ritkán ahhoz,
hogy meglehessen őket jegyezni. Mint egy kis, romos bánya, magadba vagy omolva, kötél és fény nélkül.
Többé semmi, sem a narkotikus álmok, sem a dicstelen kijózanodások nem tudnak a tompa dobogástól
megszabadítani. Arany vérkeringéssel terjednek szét bennem az ütések, s míg fuldoklom, nem fognak
nyugodni, az arany homállyal nem semmisítik meg a hallomásból tudott, kinti fényt. Mint egy kis, romos
bánya, benn vagyunk a rőt gyomorban, benn a hastetsben, benn a szikrában, egy eltévedt szikrában,
mely a ház közepén álló tűzhelyből szabadult ki.
69.
Sonne alter Tage leuchtet
a mi érzéketlenségünk, a mi nem létünk, a mi varázslatos megértésünk…
Mi marad sugárzás nélkül? Egy könyv vigasza, beleragadás egy fejezetbe, támasz helyett, hogy
a feneketlenség íve ne mozduljon. És az arc egyik oldala, amely pirospozsgás – a másik oldala sárga.
Bekeretezett szemek a látókör ketrecében. Bohóc vagyok… Künn olyan korszak, amikor a nők esküvői
ruhákat néznek a kirakatban. Minden vöröses-sárga visszatükröződésben nyelvet öltök; száműzöttnek
lenni az asszonyban, aki állandó a férfiban, félek. Szavaim valójában akárki bolond szavai, amelyek
előadásra hívnak. Marina, szeretné látni a lehetetlen azonosításának jeleneteit? A kulisszák rímelésével
és kegyelmével, minden könnyelműség nélkül. A kezdeményezés csúnya meztelensége marad az egyetlen
tulajdon az utolsó én elszemélytelenedése után. Undorító leszek, és ez már semmit sem fog jelenteni.
Leírás helyett – következetesen fogok – konzultálni Kafkával. Pók leszek, és nem kell visszaadnotok
a hangom. Hebehurgya, anonim pók: egyeduralkodó a szöveg hálóján, amelyhez ragadtam. A nyers,
magányos lény csalóka kárhozata, átkozott olvasva olvasója – az onirikus témáknak. Hova lehet megszökni
a levél elől, melyik tenyérhez? Egy könyv vigasza, befejezése… A név vigasza, ha már semmi más nincs.
A haj vigasza, amelyet majd befonok, hogy fölmászhassak az ablakomhoz – megint a kerület, megint a
hazugság, megint a csuklópántok keresése, amikor az ágyazatból kiugrik a sín. És a sejtelmes
mosoly.
Ó, térj vissza Vologya!
Semmi sincs a porszemekből, semmi sincs a történetek maradékából, semmi a szójátékokból!
Ó, segíts, Vologya!
Elpusztítom magam ezekkel az átkozott levelekkel! Ki kell használnom fonásra való hajlamomat, az
ollók sokaságát: és a történetekből nyáladzással, össze-vissza fecsegéssel és locsogással gyógyulok ki. Még
egy rang, hölgyeim és uraim, a grafománoké. Olyan könnyen nem intéztek el minket. Ez alkalommal a
pók és a gyilkos is bennem van – ami vagyok, ezért az előadás új. Minden szerző halála talajgazdagító lesz
saját képmásuk diadalára. És a szerzői jogokért és a szerzői példányokért és a szerzői honoráriumokért
leszünk. Mert a valóság egy, egész, homogén.
Olvasva minket felfogják, hol van ennek a rémfilmnek a határa.
Ó, Marina, Vologya sem tökéletes, most már világos számomra is, ám Vologya tökéletes olvasó! A
szöveg be fogja bizonyítani, hogy akarja őt, a szöveg, amelyet Ön ír, amelyet írunk, amely a vissza nem
térésbe ír minket!
Nem fogom, ott, a könyvben cseszegetni. Vologya él, és nem hagyja, hogy azt csináljak vele, amit
akarok. Várok.
Ez egy későbbi várakozás, éber költőm bolddal ír, mint a fenyők
Über Sonjas weiße Brauen.
Fordította: Bozsik Péter
105
S o n j a V e s e l i n o v i ć - P o é m a o d a á t r a