A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

100
lenek, mégis az egész emberiség eszméjének egyáltalában nincsen számukra
mozgató ereje. Amíg az, ami különös hajlamukat illeti, érintetlen
marad, addig úgy nézik a dolgok menetét, mintha semmi közük
sem lenne hozzá. Nincsenek arra teremtve, hogy az egész épületen
dolgozzanak és bolondságnak nézik, hogy mással törődjenek, mint
saját ügyeikkel. És ez nagyon jól van így. A közügyekben fáradt
férfi, náluk üdülést talál. Ők viszik bele az emberi dolgokba a játék
kicsinyességet is és mérséklik a nekik tulajdonított túlnagy fontosságot.»
A königsbergi tudós agglegényt, mivel fél a házasságtól, sokat
foglalkoztatja elméletileg az a kérdés, vajjon kinél legyen a házban
a főhatalom? Válasza: a nő uralkodjék s a férfi kormányozzon, mert
az ösztön uralkodik, az értelem pedig kormányoz. A racionalista
gondolkodó így szerkeszti meg plasztikus erővel az eszményi házasság
elvont képét, de ezt maga is utópiának tartja, mert élte fogytáig
vigyázatos abban, hogy tudós lénye be ne evezzen a házasság révébe:
«A házaséletben az egyesült pár egyetlen erkölcsi személyt alkosson,
amelyet a férfi, értelme és a nő ízlése elevenít meg és irányít. Ugyanis
a férfiről inkább a tapasztalaton alapuló értelem tételezhető fel, míg
a nőről inkább az érzelem szabadsága és helyessége; minél nemesebb
a férfi érzése, annál jobban hajlik arra, hogy fáradozásának legnagyobb
célját szeretete tárgyának megelégedésében lássa, viszont minél szebb
a nő érzése, annál inkább törekszik e fáradozásnak szívességgel való
viszonzására. Ilyen értelemben tehát a főhatalomért való vita haszontalan.
Ahol pedig már fölmerül, ez a legbiztosabb jele a nyers vagy
egyenlőtlenül párosult ízlésnek. Hogyha a dolog annyira jut, hogy a
parancsolás joga kerül szóba, akkor már az ügy nagyon el van rontva.
Mert ahol az egész kapcsolat voltaképpen csak vonzalmon alapul,
ott már ez félig elszakadt, ha a kell hallatja hangját. A nőnek e kemény
hangon való követelődzése igen rút, a férfinél pedig a legnagyobb
mértékben nemtelen és megvetendő.»
20. A kutató lelkét nemcsak az igazság után való sóvárgás feszíti,
hanem az a törekvés is, hogy ha az igazságot megtalálta, ennek birtokát
másokkal is megossza, felfedezését közölje. Ennek a közlési
vágynak azonban nemcsak az a lelki forrása, hogy a tudományos
megismerés birtokállományát az emberiség javára növelje, hanem az
a büszke érzés is, hogy ezt az igazságot ν hódította meg először s ez
a hódítás az ő személyiségének dicsőséges aktusa. Miért nem elégszik
meg a tudós azzal a neki adott leírhatatlan gyönyörűséggel, melyet