A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

32
alkalomhoz kötött, a tudományos megismerés az egyéni érzelmek,
személyes mozzanatok kikapcsolására, az ismeretnek a személy és
alkalmi helyzet fölé való emelésére, a változóval szemben az állandónak,
a szubjektívval szemben a személytelen objektívnak megállapítására
törekszik. Persze azért a tudományos megismeréshez is, főkép
a szellemi tudományok területén, még mindig sok szubjektív, személyes,
érzelmi mozzanat tapad. Ez ismét csak a fokozati különbségre
utal a tudományos és a hétköznapi megismerés között: az előbbi az
utóbbiból való történeti fejlődését végleg meg nem tagadhatja.
A tudomány célja azonban az érzelmi-értékelésbeli mozzanatoknak
kiirtása, a baconi idolum-ok kizárása, ez azonban a hétköznapi gondolkodás
előtt mint tudatosan kötelező feladat nem lebeg.
A mindennapi, nem-tudományos gondolkodás nagyrészt a környező
konkrétumokhoz, a láthatóhoz, hallhatóhoz, foghatóhoz, ezek
esetleges jegyeihez tapad, bár bizonyos fokig a fogalmi elvonás törekvése
benne sem tagadható. A tudományos gondolkodásban viszont
túlnyomóan éppen az utóbbi, az absztrakció művelete uralkodik.
A krétával vagy ceruzával csinált pont látható: van bizonyos kiterjedése
szemünkben. EUKLIDESnek geometriai tudománya mindjárt
a következő, a valóságtól idegen és elvont tétellel kezdődik: «A pontnak
nincsen kiterjedése, sem nem hosszú, sem nem széles, sem nem
magas.» A tudományos gondolkodás az egyes konkrét esetekből ki
akarja szívni a lényegest, az állandót, a szükségképit, az egyetemest.
A tudomány az absztrakciónak ezen az útján racionalizálni, egymás
fölé rendelt fogalmak rendszer-hálójába akarja fogni a valóságot:
a tudomány tehát lehetőleg racionális ismeret, bár ennek a jellegnek
bizonyos mértékig nyoília van a közönséges gondolkodásban is.
A tudománynak racionalizáló törekvése nyilvánul meg abban is,
hogy az érzéki felfogás minőségeit mennyiségekre iparkodik visszavezetni:
a tudomány, ahol teheti, quantifikál. A matematikai fogalmak
útján megszabadul az érzéki adatok szubjektív, személyes jellegétől,
ezeket objektív mennyiségek viszonyai útján állapítja meg.
A hő fokának meghatározását nem bízza szubjektív érzésünkre, amely
viszonylagos és bizonytalan, hanem a hőt a higanyoszlop objektív
változásain méri. A hang, a fény, az elektromosság a fizikus számára
bizonyos rezgésszámú és amplitúdójú hullám, amelyet mennyiségileg
formuláz. Az, ami a hétköznapi gondolkodás számára bizonyos minőségű
anyag, a kémikus szemében nem egyéb, mint az atomok bizonyos
mennyiségi viszonya. A quantifikáló törekvés a közönséges életből
sem hiányzik, hisz gyakorlati célból folyton mérünk és számolunk,