A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

25
hogy pl. fizikát vagy finnugor nyelvészetet tanul; az utóbbiak bizonyos,
összefüggően rendezett tételek összességét jelentik, melyeket a
tanuló fölfog és megért. A tételeknek ez a kész rendszere már nem
él többé közvetlenül az őket fölfedező kutató lelkében; e tételek
összefüggő rendszerbe kerülve elszakadnak fölfedezőjük lelkétől,-
mintegy objektíválódnak, önálló létre tesznek szert. Életre ismét úgy
támadnak, ha olvasójuk lelke megérti őket, a holt betűk jelentését
felfogja és saját gondolkodásának tárgyává teszi. A kutatás eredményei
nyelv, írás és egyéb jelrendszerek útján mintegy társas módon
objektíválódnak s így bárki számára, akiben megvan az értelmi
fogékonyság felfogásukra, hozzáférhetők. A tudomány ilyen értelemben
nem az egyes kutatók ismeretaktusaiból, hanem igazolt tételekből
áll; nem egyéni, időben lefolyó észfunkciókban, mint ilyenekben
rejlik, hanem a tőlük gondolt objektív tartalmakban, melyek minden
egyed számára ugyanazok, akik ezeket a tartalmakat megértik és
gondolják. Objektív értelemben a tudományhoz tágabb értelemben
hozzátartoznak a laboratóriumok és készülékeik, a könyvek, a könyvtárak,
muzeumok, gyűjtemények, tudományos intézetek, klinikák,
a tudomány fejlesztésére és továbbszármaztatására szolgáló egyetemek,
akadémiák, tudományos társaságok, nemzetközi kongresszusok,
mindaz, ami a tudás konkrét tartalmát fejleszti, megőrzi és terjeszti.
Amikor egy tudományos könyv megjelenik, voltakép már az illető
tudománynak csak egyik történeti fejlődési szakaszát rögzíti meg.
Ugyancsak a tudománynak, mint eredménynek, fogalma forog szóban,
ha a tudományokat történeti szempontból nézzük: ha pl. a
görögök fizikájáról, a középkor teológiájáról, a XVII. század matematikájáról
szólunk.
3. Végül a tudomány nemcsak tevékenységet s ennek eredményét
jelentheti, hanem magát az a végső célt is, melyre a tudományos
tevékenység irányul. Ez pedig az igaz ismeretek, azaz igazságok
teljes rendszere. Ilyen értelemben a tudomány nyilvánvalóan csak
logikai eszmény, amely felé az új ismeretek szerzése, igazolása és
rendszerezése útján folyton törekszünk, mintegy szabályozó (regulativ)
elv, amely végtelen messzeségben tűzi ki a haladás irányát.
A tudomány éppen ezért mint tevékenység és időben megvalósuló
eredmény, sohasem tarthatja magát befejezettnek: a folytonos fölfedezés
és rendszerezés mindig csak újabb és újabb indítékul szolgál
a további kutatásra. Egy tudományos rendszer minden tekintetben
csak akkor lehetne teljes, ha a tárgyaira vonatkozó fölfedezések sora