A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

219
nyos hely és működés illet meg: így az élő szervezetben, a lélekben, a
társadalomban. Az egész részeiben van s ezek az egészben. Az élet
tudományában ennek alapján az ú. n. neovitalisztikus irány indul
meg (REINKE, DRIESCH, V. HARTMANN Β., V. UEXKÜLL J. stb.), mely
hangsúlyozza az életfolyamatoknak autonómiáját, annak lehetetlenségét,
hogy maradék nélkül mechanikai-kémiai törvényekből vezessük
le. Egyes biológusok századunk elején sajátszerű tényezőket
vesznek föl, amelyek az élő szervezetekben az egyes részeket az
egésznek élete szempontjából irányítva, szabályozva, regenerálva,
célszerűen hatnak («dominánsok», «entelecheiák»). K ; alakul a «hólizmus»
elmélete (δι νλ: egész), amely a szervezetet mint egységes egészet,
részeit pedig csak az egésszel való viszonyukban nézi.
Ugyanekkor a lelki élet vizsgálata is kibontakozik az elemek
«mozaik-lélektanából»: többé már nem a fizikai kutatás hasonlóságára
elszigetelten, mintegy in abstracto, vizsgálja a lelki élet elemeit,
hogy ezekből utólag újra összerakja a bonyolultabb jelenségeket,
hanem fordítva: az élő, személyes lelki élet egységes egészéből indul
ki, ebből akarja megérteni az elemeket, a viselkedési módokat, innen
fakadnak fel új problémái. Ez a lelki totalitásban, a lelki alkat egészében
való problémalátás a főforrása a hirtelen föllendült karakterológiai
kutatásnak, egyben a lélektan azon ágainak, amelyek a kultúra
egyes területein megnyilvánuló lelki teremtő erőt teszik vizsgálatuk
tárgyává. Ez a problémaszemléleti mód mélyíti el mindinkább a
vallásnak, az erkölcsnek, a tudományos gondolkodásnak, a művészi
tevékenységnek, a társadalmi életformáknak lélektani vizsgálatát.
A század elejének problématudata kezdi vizsgálni azt a szerepet is,
amelyet az «alak» a lelki és a szellemi életben játszik, vagyis az a
kapcsolatmód, amely egy tartalmi sokféleséget sajátszerű egésszé
formál. Ennek problematikájából egész új lélektudományi ágazat
alakult ki: az «alakpszichológia». A társadalomelmélet és a közgazdaságtan
problémasíkja is más irányba tolódott az egész és tagjai viszonyának
új szemlélete alapján. Elég SPANN Ο. idevágó problémáira és
tanaira utalnom. Századunk beköszöntével a történettudomány is
mind több problémát lát az egyes korlelkek egészében: egy-egy kor
kultúrájának különféle vallását, erkölcsét, tudományát, államéletét,
művészetét stb. ugyanaz a sajátszerű szellem hatja át (diapason).
A képzőművészetben, irodalomban és zenében meglepően jelentkező,
a kor szellemének egészeié jellemző stilus-analogiák problémája századunk
eleje óta szinte tudományos divattá vált. Azonban mint
ilyen is a kor problématudata egyneműségének bizonysága.