A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

254
személyiségnek olyan mozzanatai is érvényesülnek, amelyek nem
az igazságra törekvő kutatónak, mint ilyennek, hanem az embernek
tulajdonságai: érzelmei, belső mozgalmassága, értékelő magatartása.
Az érzelem nélkülöznetetlen hajtóereje a gondolkodásnak, de a
puszta érzelem, ha az ész nem őrzi ellen, sok tévedés forrása is lehet.
Klsietésre késztet, azt láttatja, amire a kutató vágyik, a megfigyelést
eleve színezi, sőt eltorzítja. Valójában mégis csak az értelem ismer
s nem az érzelem: nincsen valami extraintellektuális megismerés.
Az érzelem csak indító és kisérő szerepet játszik. Ha magát a megismerést,
mint viszonybelátást akarja pótolni, akkor ez a szerepe téves
és meddő. Az érzelemnek túlburjánzását a tudományos gondolkodásban
már BACON veszedelmesnek tartja: «Az emberi értelem nem
száraz fényú (luminis sicci), hanem az akarattól és az érzelmektől
kap nedvet, így alkotja akarata szerint a tudományokat; mert az
ember leginkább azt akarja igaznak tartani, amit hisz. Elveti tehát
a nehezet, mert a kutatásban türelmetlen, el a józant, mert ez reményeit
korlátozza; elveti a természet mélyebb vizsgálatát, mert elbizakodott
és gőgös, nehogy úgy tűnjék fel, mintha az elme silány
és változó dolgokkal foglalkozik; elveti a csak látszólag ellenmondót,
mert fél a tömeg véleményétől; az érzelmek tehát sokszor észrevehetetlen
módon eltorzítják és megrontják az értelmet.» (Novum
Organum. XLIX.)
4. De ha az érzelmeknek gyakran ilyen ferdítő hatásuk van is a
megismerésben, a teremtő gondolkodásnak mégis jelentős pozitív
tényezői. A kutató akkor teremt a legfokozottabb eréllyel, ha teljesen
át van hatva, szinte megszállva, a problémában rejlő feladatától, ha
magas hőfokú lelkesültség ég benne tárgya iránt s belsőleg állandóan
fűti. Ilyen érzelmek segítsége folytán tud hidat verni én-je s a dolog
között, tudja magát mind mélyebben belefúrni a tárgyba. A lelkesültség
természetesen néha csökken, sőt gyötrődésbe megy át, ha a
kutató értelme elé hirtelen áthatolhatatlan akadály emelkedik s ezt
egész személyiségének hosszú erélyes megfeszítése tudja csak eltávolítani.
A megismerés nem szenvtelen számolás eredménye, hanem az
igazság után való szenvedélyes sóvárgásé, amelyet az öröm teremtő
termékenysége is kísér. SPENCER HERBERT, amikor gondolatrendszere
belső fejlődési útját önéletrajzában megrajzolja, ennek tanulságait
mindjárt előszavában tömören így köti csomóba: «Mindenesetre
egy jelentős igazság világossá lett előttem: valamely gondolatrendszer
keletkezésében az érzelem hatalmas tényező: talán éppen akkora