A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

157
de még utólag is, aligha ragadható meg. A tudós sem tudja, bármilyen
módszeres érzéke van, magát önmagán kívül látni, mintha
idegen én-t szemlélne s magával szembeszegezne. Az, amit megragadni
vél, már nem az ő alkotó én-je a maga titokzatos aktusaival
és tudatalatti rejtelmeivel. Az ön.megfigyelés tárgyilagosságát némileg
elősegíti, hogy a tudósok is rendszerint öregkorukban szokták életükre
való visszapillantásukat megírni, amikor a hiúság és az érvényesülési
vágy démona már alig kergeti őket s amikor életművüket
a világhír és egyetemes el'smerés koszorúzza. «Megkíséreltem magamról
úgy ínr, – mondja DARWIN önéletrajza elején, amelybe hatvanhét
éves korában fog (1876) -– mintha már halott lennék s életemre
a másvilágról néznék vissza. Ezt nem is találtam nehéznek, mert
hisz életemnek végét járom.» (Autobiography of Ch. Darwin. By his
son Sir Fr. Darwin. The Thinker's library. 1929. 2.1.) Az öreg ember
azért fordul a saját lelki élete felé s írja meg a maga lelki rajzát,
mert már a külső világba nem akar tevékenyen belenyúlni. (CARDA-
NUS, HUME, DARWIN, RANKE, BRENTANO IyUjo, WUNDT, SPENCER
HERBERT, MILL J. St. stb.).
A tárgyilagosságra való törekvésük maga is tipikus hibaforrás:
saját lelkük múltjának feltárásában is a teoretikus ember egyoldalú
intellektualizmusát tükrözik, fejlődésük fokozatait és fordulópontjait
hajlamosak elracionalizálni, az érzelmi szubjektív mozzanatokat
belőlük eleve kiiktatni, mintha minden fejlődési szakaszuk észszerű
indítékokból, saját belátásukból jött volna létre, mintha a környezetnek
és a sorsnak alig lett volna behatásuk szellemi alakulásuk menetére.
Még kevésbbé tudnak pontosan beszámolni teremtő géniuszuk
szárny csapásairól: az alkotó szellemi munka titkáról, érzik, jó m aguk
sem tudják a fátyolt föllebbenteni. Erre SCHOPENHAUER szavai a legjellemzőbbek:
«A mű anyagszerűen és lassan növekszik és kristályosodik,
mint a magzat az anya testében; és nem tudom, mi fog végre
is belőle kijönni. Megismerek egy tagot, szervet, részt, egyiket a
másik után; írok, anélkül, hogy vizsgálnám, mi keletkezhetik belőle,
mert tudom, hogy minden ugyanazon a talajon nő . . . A mű teljes
képe nem világos előttem, éppoly kevéssé, mint ahogy az anya sem
ismeri magzatát (foetus), amely testében növekszik, de amelyet mozogni
érez. Szellemem a világból szívja táplálékát az értelem s a
gondolkodás közvetítésével. Ez a táplálék adja művemnek a testet;
persze nem értem, miért történik ez bennem s nem másokban, akik
ugyanazt a táplálékot szívják magukba.» Itt áll a tudós a saját lelki
alkata vizsgálatának, az önelemzésnek határán: ami ezután követ-