A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

240
meg a természetnek egész sereg törvényét: a szubsztancia fogalma
helyébe a viszony fogalmát lépteti, főkép az okságét, amelyben az ok
és a hatás mennyiségi formára hozható. Az egész természet GALILEI
szemében nem egyéb, mint mennyiségileg meghatározható testek
rendszere, amelyek törvények szerint mozognak. GALILEInek problémaszemlélete
a természettudomány fejlődése számára egészen új
távlatokat nyit, de csak a régi kérdéseknek, mint pszeudoproblémáknak
kimutatása, az aristotelesi tanok tekintélyének megingatása, a
múltnak tabula rasa-vá tisztítása árán.
De ugyanígy valamennyi kiváló kutató lelki alkatának legjellemzőbb
vonása a problémalátás újsága és eredetisége, a kritikai
gondolkodás önállósága. Csak kételkedés és kritika után fogadják ei a
régiek vagy mestereik tanításait. VESALIUS, BUSTACHIUS, HARVEY
kivételesen önálló szellemére volt szükség, hogy GALENUSnak két
évezreden át uralkodó anatómiai tanait helyesbítsék és új ismeretekkel
kiegészítsék; I^AVOISIER csodálatos géniuszának kellett megszületnie,
hogy romba döntse STAHL flogiszton-elméletét; RAMON Y
CAJAL kritikai szellemének kellett elhárítania azt az akadályt, melyet
GERLACHnak és GOLGInak a szürke agyvelőállomány mély ideghálózataira
és az ingerület vezetésére vonatkozó helytelen elmélete gördített
a helyes agy szövettani vizsgálat elé. A példák száma az új
problémalátás jelentőségére nézve valamennyi tudományterületről
tetszés szerint szaporítható. Az igazi kutató tudósban mindig megvan
a meglevővel való elégedetlenség és a kritika bátorsága: először
tévedéseket rombol le, hogy új igazságokat láthasson meg, úgy ahogy
már CICERO gondolta: Dubitando ad veritatem pervenimus. «A simulékonyakból
és alázatoskodókból – mondja egy nagy természetbúvár
– kikerülhetnek szentek, de tudósok ritkán. Azt tartom, hogy
a hagyományok túlságos dédelgetése, a makacs igyekezet a tudományt
a múlt elavult formulái között megtartani – amennyiben nem leküzdhetetlen
szellemi restség jele – azt a zászlót védi, amely a tévedésekből
származó érdekeket szolgálja. Szegény az, aki a könyv előtt bámul –
tában elnémul! A túlságos bámulat megkisebbíti az egyéniséget,
elhomályosítja az elmét s végül arra juttatja, hogy a feltevést ténynek
veszi, az árnyékot pedig fényességnek tartja.» Az új problémalátásnak,
az értelem termékeny ágaskodásának sokszor nagy akadálya
a mester iránt való ájtatos tisztelet, a tudományos bálványimádás, a
iurare in verba magistri szellemi lomhasága. Többször megtörténik,
hogy a kiváló kutatók tanítványai nem abba fektetik bele képességeiket,
hogy új problémákat vessenek fel s egyengessék az új igaz-