A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

188
már odáig megy, hogy magasabbrendű pszichofizikai törvények lehetőségét,
sót valószír űségét iparkodik igazolni. A tapasztalati pszichológiai
kérdések ekkor már a modern kísérleti módszerű lélektudomány
megalapítóját egyáltalán nem érdeklik. WUNDT, a lipcsei egyetem másik
filozófia-tanára, ebben az időben kísérleti módszerrel a lelki folyamatok
időbeli lefolyásának, az időtudatnak, a kontraszthatásoknak
stb. problémáit vizsgálja. Ezekre azonban FECHNER ügyet sem vet >
figyelme csakis a pszichofizikának most már tőle megszerkesztett
vallásos-metafizikai jelentésére irányul, amely azonban eredeti problémaföltevésével
merőben ellenkező síkon mozog. FECHNER csodálkozik
azon a terven, amelyet előtte WUNDT kifejt: Iyipcsében
pszichológiai laboratóriumot akar alapítani. «Akkor Ön – mondotta
neki – néhány esztendő alatt készen lesz az egész pszichológiával.»
WUNDT azonban meg volt győződve a pszichológiának, mint tapasztalati
tudománynak, óriási fejlődésképességéről s problémáinak rendkívüli
gazdagságáról (L. WUNDT W.: Erlebtes und Erkanntes. 1920.
303.1.)
8. A problématudat gyakran azért hajlamos a szétforgácsolódásra
s a szükséges koncentráció hiányára, mert a tudomány tárgyának túlságos
nagy a felülete s rendkívül sok a határterülete és elágazása. Egyik
probléma ilyenkor zavarja a másikat, egyik a másik nélkül nem oldható
meg s az elszigetelés lehetetlensége erősen nyomasztólag hat a
kutató problématudatára.
Ilyen tudományterület például a pszichiátria: ennek munkája
anatómiai, fiziológiai és pszichológiai irányú, módszere kísérleti,
klinikai összehasonlító és spekulativ. S mindez a sokféle szemléletmód
egymás mellett fut s mégis egységet alkot. A veszedelem, amely
magából a bonyolult, tiszta és mindenben ellenőrizhető eseteket nem
nyújtó tárgyból folyik, kettős: vagy a problématudat szétforgácsolódása,
ha a kutató valamennyi irányt szintézisben akarja látni,
vagy a szempontnak merő egyoldalúsága, a kérdéseknek egy dimenzióban
nézése. A szintetikusan látó pszichiáter problématudatának –
mint HOCHE ALFRED ERICH kifejti – eleve tisztában kell lennie
azzal, hogy bármely oldalról vizsgálja is tárgyát, mindig egy elvileg
megoldhatatlan végső kérdésbe ütközik: a lelki és testi jelenségek
összefüggésébe, a pszichofizikai problémába (Führende Psychiater
in Selbstdarstellungen. 1930. 5., 15. lk.). Az, hogy valaki miképpen
fogja fel a lelki betegségeket a maguk egészében, mindig – tudatosan
vagy tudattalanul – azon a felfogáson sarkall, amely a lelkinek a