A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

61
mint a magáéval, és sok egyén kezével fogni, mint a magáéval, –
egy az egész multat visszahozó én, amely semmit sem akar elveszteni
abból, ami egyáltalán az övé lehetne! Óh, az én kapzsiságom
lángja! Ó, bárcsak száz lényben újraszülethetnék! – Aki ezt a
sóhajtást nem ismeri a maga tapasztalásából, az nem ismeri a megismerő
szenvedélyét.» (Die fröhliche Wissenschaft. III. könyv. 249.)
7. A tárgyi megismerésre törő igazságsóvárgásnak, a tárgyszerelemnek,
mint minden szerelemnek, szükségképi velejárója a szenvedés:
a problémának először csak nyugtalanító, majd gyötrő fájdalma,
amelyet a gondolkodó a maga elmefeszítésével el akar oszlatni.
A tudomány csak merész úttörők szenvedése árán halad előre. Ezt
jelképezi már ősidők óta, amikor az olymposi istenek kultusza bevonult
Peloponnesosba, PROMETHEUS-nak gyötrelme. Már neve is.
az ókori népetimológia szerint άπν ηεο πξνκε ζείαο van: «az előrelátó,
előre gondolkodó, jókor megfontoló». Visszalopja az égből a tüzet,
az isteni szikrát, amely az észnek, a gondolkodás képességének, a
tudásnak, a kultúrának szimbóluma. Zeus büntetése: a Kaukázus-hegy
sziklájához láncolja s keselyűt küld rá, hogy máját marcangolja.
De evvel a munkájával a keselyű sohasem kész: a Titán-isten halhatatlan
testének ez a része minden éjjel újra meg újra megnő. A mítosz
mintegy az ész tragédiáját jelképezi: a világ és az élet nagy problémáin
hiába töri fejét az ember, mert ha az egyik problémát sok gondolatfájás
és gyötrelem által meg is oldja, helyébe mindig új és többprobléma
támad, az értelmi szenvedésnek újabb forrása. A véges
emberi ész, mint már AISCHYLOS megrázó Prometheus-drámájában
elénk tárja, voltakép tehetetlen a végtelen világrenddel szemben,
amelynek Zeus a képviselője. Az ember soha sincsen megelégedve a
jelen állapotaival, intézményeivel, vallási, erkölcsi, művészi és tudományos
formáival, esze folyton ágaskodik: mindig új renden töri
a fejét. így túláradó ereje önmaga ellen fordul: azzal fenyegeti,,
hogy eszének edényét szétrepeszti.
Az emberi kutató elmének ezt a prometheusi, vagy a modernebb
mitosz nyelvén: fausti természetét, a problémák megoldása közben
átélt szenvedését, találó módon jellemzi SCHOPENHAUER: «Minden
műnek eredete egyetlen szerencsés ötlet, ez adja a fogamzás gyönyörét:
a szülés azonban, a kidolgozás, legalább nálam, nem megy
végbe fájdalom nélkül, mert ekkor úgy állok saját szellemem előtt,
mint kérlelhetetlen biró a rab előtt, aki a kínpadon fekszik s addig
vallatom, míg nincsen kérdezni valóm. A bátorság, hogy semmiféle