A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

106
én hasonlóképpen gondolati szülötteim iránt érzek különös szeretetet.
S azt is megérti Ön, hogy jómagam mint élő ember csak a saját meggyőződéseimet
követhetem s ezekre vetem a fősúlyt, egyben örvendek
azon, ha a tudomány továbbfejlődése az ő irányukban megy végbe.
De föl-fölbukkan persze a kétség, vajjon a saját eszméim nem túlságosan
szűkek-e és a saját elveim egyes pontokon elégségesek-e arra,
hogy az emberiség szükségleteit a jövőben kielégítsék. Csak egy zászlót
szeretnék magasra emelni: a tudomány célja a valóságot megérteni
s a mulandót úgy felfogni, mint az el nem múlónak, a törvénynek
megjelenési formáját.»
Csakis az a jó tanár, aki maga is kutató tudós, aki a tudománynak
él és ezt továbbfejleszti. A tudományok magasabb régióiban,
egyetemi fokon, az ismeretek puszta közlése terméketlen: aki azt
hiszi, hogy csak tanít, nem tud tanítani. Mert a tudományos gondolkodásnak
igazi szellemét tanítványai csak akkor lehellik be, ha
maguk előtt problémákkal küzködő tanárt látnak, ha a tudományt
a maga vajúdásában, megszületésében és fejlődésében közvetlenül
szemlélik s így kapcsolódnak be a tudományos életbe. Ha a tanár
kutató tudós is, akkor nem úgy adja elő anyagát, mintha ez már
véglegesen kész és többé már ki nem egészíthető ismeret lenne, hanem
folyton érezteti a kérdések megoldatlan és nyilt oldalait is, a
további feladatokat, amelyek megoldásra várnak. Brezteti, hogy
másoknak is van még e téren fölfedezni valójuk, hogy a tudomány
élő és örökösen fejlődő szervezet, amelynek életműködése sohasem
zárul le. Csak az ilyen tanár tud más elméket mozgásba hozni, faire
penser les autres, önálló és eredeti gondolkodásra nevelni, ami pedig
a tudós lelki alkat egyik legfőbb szükséges jegye. Mind a tanárra,
mind a tanítványokra az a legkedvezőbb helyzet, ha a tanár azt
tanítja, amit maga fedezett föl. Az ilyen tanár előadása közben nem
követi szorosan azt az utat, amelyet íróasztalának csendjében magának
otthon eleve kijelölt: gyakran hirtelen és frissen felötlő gondolatai
ragadják el, amelyek termékeny és elmemozdító kitérésekre csábítják.
Ilyenkor leshetik el tőle tanítványai, mikép mozdítják elő a
teremtő elmék a tudomány haladását, hogyan törnek át az új eszmék
a sűrű homályon s miképpen bontakoznak ki ebből az igazság fényére.
Ilyenkor a kutató elme önkénytelenül átlendül a magával ragadó
didaktikai ihletbe: teremtő ereje pedig nem tesz egyebet, mint fennhangon
gondolkodik. Bs éppen ebből az önkénytelen improvizálásból
indul ki legnagyobb sugalmazó hatása. Főkép ezzel kapcsolja be
tanítványait a tudomány haladásának történeti folytonosságába s