A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

263
tűnni iparkodik, hanem valóban az is akar lenni, a maga
énjét objektív érték edényének érzi s erős az igénye arra, hogy
ezt az értéket mindenkor mindenki elismerje és nagyrabecsülje.
A hiú boldog, ha személyi tulajdonságait: testi szépségét, erejét vagy
ügyességét, gyors elmefordulatait, szellemességét csodálják. Ellenben
a becsvágyó a maga tárgyi élessége, maradandó alkotása alapján
követel magának megbecsülést: a katona becsvágya a győzelemre,
a politikusé hatalomra, a kereskedőé a vagyonra, a földművesé minél
több birtokra, a művészé minél szebb festményre, szoborra, épületre
irányul. S mire becsvágyó a tudós lelke? Arra, hogy minél több és
jelentősebb problémát megoldjon, minél több igazságot minél teljesebben
ejtsen hatalmába. A kiváló kutató elme érzi, hogy « az istenek
nem arra valók, hogy fazekat drótozzanak».
A becsvágy és a hiúság sokszor egybeolvad, mint ösztönző érzelmi
erő, a kutató lelkében. Igen jellemző példája a hiúsággal vegyes
túlzó becsvágynak a francia DUMAS s a jogosult becsvágynak a német
LIEBIG. A két nagy szerves kémikus megegyezik abban, hogy IJEBIG
folyóiratát (Annalen) ezentúl közösen fogják szerkeszteni s nemzetközi
jelleget adnak neki. A hiú DUMAS – LIEBIG tudta nélkül –
ezt az együttműködést körlevélben adja a kémikus világ tudomására,
amelyet 1837-ben a francia akadémiának is bemutat «Az organikus
kémia jelen állapotáról» címen. Ebben többek között így szól: «Felismertük,
hogy mi közösen oly munkára vállalkozhatunk, ami mindenki
előtt súlyos feladatnak tűnik fel: t. i. a szerves anyagok természetes
osztályozására, gyökeik beható magyarázatára és tulajdonságaik
kiderítésére, szóval: az organikus anyagok tudományos
kémiájának megteremtésére.» A túlzó becsvágytól fűtött DUMAS
tehát a maga és LIEBIG erejét akkorának vakmerő feltüntetni, amely
meg tudja tenni azt, ami a kémikusok egész nemzedékeire váró föladat.
LIEBIG, akinek józan becsvágyát a hiú kérkedés nem rontotta
meg, elképpedt, amikor nevét a manifesztum alatt látta. BERZELIUS
levélben rögtön figyelmezteti, hogy azt, amit DUMAS ígér, lehetetlen
teljesíteni s az előre beígért fölfedezések el fognak maradni. Az okos
ember sohasem mondja, amit tesz, hanem csak azt, amit tett; a
bolond azzal dicsekszik, amit tenni csak akar. LIEBIG ezt feleli BER-
ZELIUSnak: «DUMASval szakítottam. Neki megrögzött szokása, hogy
mindent feláldoz hiú becsvágyának. De ez nem az én szokásom.
A tőle kibocsátott irat általában nagyon ostoba. A franciákra számított,
én azonban óvakodtam ezt németül lenyomatni.» (BLUNCK R.:
J. v. Liebig. 1938. 152. 1.)