A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

141
templativ életre hajló keresztény középkori tudós lélek mennyire önmagával
egynemű szellemet fedezett fel a pogány ARISTOTELESben.
ARISTOTELES erénytana is a tudomány kultuszán sarkall s fényt
derít arra is, mit tart a teoretikus lélek igazi jellemvonásainak. Az
értelmi (dianoétikus) erényeket messze fölébe helyezi az erkölcsi
(etikai) erényeknek. Az utóbbiaknak, mint állandó akaratirányoknak,
lelki forrása a lélek nem-eszes, érzületi, irracionális része. Az
erkölcsi erényeket is tehát az értelemnek kell irányítania. így a
bölcseség vagy tudás ARISTOTELESnél is az első erénnyé emelkedik,
akárcsak PLATONnál. Az erkölcsi erényeknek (bátorság, mértékletesség,
igazságosság) fölötte állanak az értelmi erények (eszes belátás,
bölcsesség, tudomány): hasonlókép a politikai élet értékét
messze túlhaladja az a felsőbbrendű élet, melyben legtökéletesebb
részünk, eszünk, fejti ki magát: a teoretikus élet. Mivel az ész parancsol
a léleknek és a testnek, a szenvedélyeknek és a készségeknek,
azért a legjobb élet, a legjobb cselekvés, a legtökéletesebb erény és boldogság
a gondolkodásban, a tudományos életben rejlik. A közélet embere, a
politikus, lehet bátor, mértékletes, igazságos, azonban élete tele van
izgalommal és kellemetlenséggel; ezeket a magát a tudományos
kutatásnak szentelő ember nem ismeri (Nik. Eth. 1177.). A közélet
embere sohasem találja meg az erényt vagy a boldogságot önmagában:
önmagával soha sem lehet megelégedve. Pedig az önmagával
való megelégedés, az απηάξθεηα, a legfőbb jónak egyik ismertetőjegye:
az Isten is, az állam is beéri önmagával, s a teoretikus élet is
elég önmagának. Ez persze nem semmittevés vagy tespedő nyugalom,
hanem cselekvő állapot: a gondolkodás a legerősebb cselekvés (u. o.
1177 a). Az emberben az ész isteni eredetű. Ezért az ember csak esze
által közelítheti meg az istenséget, amelynek lényege az örökös gondolkodás.
Bppeu a gondolkodás által isteni természetű és halhatatlan
az emberi szellem.
29. Meglepő, hogy már az ókorban PLATON és ARISTOTELES
mennyire meg tudta ragadni a teoretikus ember lelki alkatának örök
lényegét nemcsak a tudós-ideál értékrendi-normatív síkján, hanem a
lelki-szellemi tények valós birodalmában is. Hasonlítsuk össze a
tudósnak azt a tipikus jellemét, amelyet ezek a klasszikus antik gondolkodók
rajzoltak meg, a teoretikus embernek azokkal a lelki vonásaival
és struktúrájával, amelyeket az újkori DESCARTES tár elénk
Önmagáról szerkesztett finom szellemi életrajzában (Discours de la
méthode, 1637.), lelki természetének és fejlődésének ezen a friss,