A tudományos gondolkodás. A tudós lelki alkata

80
lélek egészébe fúró intuitív pillantása, mint amilyen a művésznek.
«Csakis az elméleti foglalkozáshoz szokva – írja FECHNER, a pszichofizikának
megalapítója, a pszichológia kísérleti módszerének első
kimunkálója – kevéssé vagyok ügyes az emberekkel való társas
érintkezésben. Semmire sem vagyok alkalmas, mint éppen tollal és
könyvvel kezemben dolgozni.» Ezek a szavak sűrítve tartalmazzák
a tudós léleknek a világtól való tipikus elfordultságát, az élettel szemben
való idegenségét, a konkrét társas feltételekhez való alkalmazkodásának,
az emberismeretnek hiányát.
A tételeit mindig okokkal igazoló teoretikus ember hozzászokik
ahhoz, hogy a gondolatok lendjében mindig logikai összefüggést, a
történésben pedig mindig törvényszerűséget, állandó rendet keressen.
Ez az elmejárás átterjed egész szellemi habitusában oly területek
irányában is, ahol a fenékig való logizálásnak az életben nincsen
jogosultsága. A viselkedési módok, emberi cselekvések megítélésének
normatív síkján is folyton formális elvek és maximák irányítják.
Agyonokoskodj a az életet: belső és külső szokványos életformája a
fontoskodás, az eszközöknek a célhoz aránytalan mérése, a kicsinyeskedés,
a kínos aprólékoskodás, a szőrszálhasogatás, a vaskalaposság.
A pedánssá törpült tudós magaviseletét és cselekvését szükség nélkül
formális elvekhez méri, ezért aggodalmaskodó és töprengő: a sok
feltétel mérlegelése miatt akaratereje megbénul s a cselekvés alkalmait
elszalasztja. Ezért az élet gyakorlatában a szögletességnek,
félszegségnek és doktrinérségnek fönnebb jellemzett benyomását
teszi. A világot csak gondolkodva szemléli, közben elfelejt cselekedni.
Ha mégis cselekvésbe fog, akkor magatartását az észnek hideg fogalmai
és merev általános elvei irányítják. Életformáját egyoldalúan, ott is,
ahol semmi különös szükség sincsen rá, át- és áthatja az elméleti
megfontolás. Ezt a saját lelki alkatát másokba is belevetíti s ezeket
is értelmi gépeknek gondolva, sokszor kell doktrinérsége miatt csalódnia.
Elvont észjárása eleve eltompítja emberismerő ösztöneit, természetes
pszichognózisát.
15. A tisztán elméleti irányú kutató lélek, amint az imént is
megállapítottuk, csak a logikai összefüggéseknek vagy a jelenségek
törvényszerűségének megállapításában leli örömét. Ezért viszont a
gyakorlati következmények rendszerint már nem érdeklik. Az elméleti
fizikus vagy kémikus büszke elméleti méltóságára: fölfedezéseit, új
igazságait a továbbiakban a technikusokra bízza, hogy gyakorlatilag
kiaknázzák. Ez már szemében nem az elméleti, hanem a gyakorlati