Megbukott az iskola?

an töltöttem. Könnyû helyzetben vagyunk, mert erõsen megválogatott gyermekcsoporttal
dolgozunk, de ezért hozni kell az eredményeket. Nem az egyetemi
felvételek mutatószámairól van szó, ma már ez nem sokat mond, nincs
olyan érettségizett, akire valahol ne várna egy egyetem vagy fõiskola – persze
valószínûleg nem az országos hírû tudományegyetemek valamelyike.
Sokkal fontosabb a szülõk körében szájról szájra terjedõ »reklám«, aminek
valóságértékérõl naponta meggyõzõdhet a gyermekét nálunk taníttató család,
amikor annak tudását vagy – és ez különösen fontos – viselkedését, beszédstílusát
hasonlítja össze a szomszédéval, aki csak valamelyik gyermekkolhozban
kapott helyett. Mindaz, amit mondok, személyes vélemény – ezért
nem is vállaltam, hogy szakemberként a nyolcosztályos gimnáziumok szerepét
elemezzem –, de az a meggyõzõdésem, hogy egy iskola a tanáraitól válik
elitté. A szó klasszikus értelmében vett tanárnak pedig legfõbb tulajdonsága,
hogy meg tudja tanítani azt, amit meg akar tanítani, s utána tévedhetetlen
következetességgel számon is tudja kérni. Az osztályzásban aztán nincs megalkuvás,
nincs tétovázás, nincs olyan, hogy »magadhoz képest ez igen szép
volt«, meg hogy »gyönyörûen fejlõdsz«, hanem azt – és csak azt – értékelem,
hogy milyen alaposan tájékozott a diák az adott témában, s járulékosan
még azt is, hogy mennyire volt összeszedett, megszerkesztett a felelet, milyen
volt az »elõadás« formája, »hangszerelése«. Ezek már tényleg sallangok,
olyanok, mint írásbeli dolgozatnál a külalak. Kétes esetben megkérdezem az
osztályt, hogy na most akkor ez közepes, négyes vagy ötös. Érdekes: a gyerekek
inkább személyközpontúan értékelnek, olyanokat mondanak, hogy »ez
ugyan szerintem ötös, de Péter ma nem volt formában«, vagy »ez nem volt
egészen közepes, de Julinak tegnapelõtt kórházba vitték a nõvérét«. Engedményt
ilyenkor sem teszek, de megoldásként javaslom, hogy az osztályzatot
»nem írom be«, két héten belül az utolsó öt témából felelhet a delikvens, és
így lehetõséget kap a korrekcióra – de csak a teljesítményének arányában.
Ha látom, hogy tényleg felkészült, kegyetlenül kifaggatom, és lehetõleg négyest
vagy jelest adok neki – ennek jótékony hatása van az osztályra –, de
ha gyengébben muzsikál, akkor nem erõltetem a dolgot, mert lehet, hogy a
nõvére azóta is kórházban van, s az állapota sem javul.
Mint láthatod, a szigorú elvárások és az emberi megértés nem ellentétes
kategóriák, sõt inkább kiegészítik egymást. Tudod, én két iskolából jöttem el,
mielõtt itt lehorgonyoztam. Az elsõben öt évet töltöttem, onnan éppen azért
tanácsoltak el (állítólag a szülõk kifejezett kérésére), mert túl sokat követeltem.
Tényleg sokat követeltem – az õ színvonalukhoz képest. Az ugyanis
tragikusan alacsony volt, de leginkább az bántott, hogy kollégáim közül néhányan
igen messze voltak attól a morális szinttõl, ami egy tanártól elvárha-
102